TANMESÉK - 3.

A csoda

Egy kislány bement a szobájába és a szekrénykéje mélyéről előhúzott egy lekváros üveget. Kiöntötte a padlóra az üvegben lévő érméket és gondosan számolni kezdte. Háromszor is megszámolta, mert a végösszegnek nagyon pontosnak kellett lennie. Nem hibázhatott. Ezután óvatosan visszatöltötte a pénzérméket az üvegbe, rázárta a tetejét, és kisurrant a hátsó ajtón. A hat háztömbnyire lévő patikába ment, amelynek ajtaja fölött a nagy vörös Indián Törzsfőnök képe volt látható. Türelmesen várt a patikusra, hogy szentelne rá egy kis figyelmet, de a patikus éppen nagyon el volt foglalva. Tess - így hívták a kislányt - megcsoszogtatta a lábát a padlón. Semmi. Megköszörülte a torkát úgy, hogy a legkellemetlenebb hangot adja, amit csak lehet. Ez sem volt sikeres. Végül kivett egy érmét az üvegből és megkocogtatta a pult üvegét. Ez használt!
- És te mit szeretnél? - kérdezte a patikus érezhetően bosszús hangon.
- Éppen a testvéremmel beszélek Chicagóból, akit már ezer éve nem láttam - tette hozzá a patikus, mint aki választ sem vár a kérdésére.
- Én pedig az én testvéremről szeretnék beszélni veled - mondta Tess a patikuséhoz hasonlóan bosszús hangon. - Az öcsém nagyon beteg és egy csodát szeretnék venni neki.
- Tessék? - fordult hozzá a patikus. - A neve Andrew és valami csúnya dolog nő a fejében, és az Apukám azt mondta, hogy csak egy csoda mentheti meg őt. Hát tessék mondani, mennyibe kerül egy csoda?
- Kislányom, mi nem árulunk csodákat.. Sajnos nem tudok neked segíteni - felelte a patikus, kissé megenyhült tónusban.
- Figyelj, nekem van pénzem, meg tudom fizetni. Ha nem lenne elég, kipótolom. Csak mondd meg mibe kerül. A patikus testvére, akivel eddig beszélgetett, jól öltözött férfi volt. Lehajolt a kislányhoz és megkérdezte:
- Mondd csak, miféle csodára van az öcsikédnek szüksége?
- Azt nem tudom - válaszolt Tess könnyes szemmel - csak azt tudom, hogy nagyon beteg és Anyu azt mondta, hogy valami operációra volna szüksége De Apu nem tudja megfizetni, ezért szeretném odaadni az én pénzemet.
- Mennyi pénzed van? - kérdezte a chicago-i férfi.
- Egy dollár és tizenegy cent - felelte Tess alig hallhatóan - Ez az összes, ami van, de tudok többet is szerezni, ha kell.
- Nahát, milyen csodálatos véletlen! - mosolygott a férfi -
Egy dollár és tizenegy cent - éppen az a pontos összeg, ami egy kisfiú csodájának az ára. Egyik kezébe tette a pénzt, a másikkal kézen fogta a kislányt:
- Vezess engem haza hozzátok, szeretném látni az öcsédet és találkozni a szüleiddel. Lássuk, hátha van nálam egy olyan csoda, amit te szeretnél.

A jól öltözött férfi Dr. Carlton Armstrong volt, sebészorvos, aki az idegsebészetre specializálódott. Ingyen elvégezte az operációt, és nem telt bele sok idő, amire Andrew ismét otthon volt, épen, egészségesen. Anya és Apa boldogan beszéltek arról az esemény-láncolatról, ami idáig vezetett.
- Ez a műtét egy igazi csoda volt - suttogta Anya - vajon mennyibe került volna?
Tess mosolygott. Ő pontosan tudta, mennyibe került a csoda: egy dollárba és tizenegy centbe. no és egy gyermek töretlen hitébe.

**********

A fáradt kutya

Egy öreg, fáradtnak látszó kutya sétált be az udvaromba.
Jól táplált volt, és a nyakörvéről is látszott, hogy van gazdája. Bejött velem a házba, és elaludt a nappali sarkában. Egy órával később odament az ajtóhoz, én meg kiengedtem.
Másnap újra megjelent, és megint aludt egy órát a sarokban. Ez így ment több héten át.
Kíváncsiságból tűztem egy cédulát a nyakörvére:
"Az Ön kutyája minden délután a házamban szundikál".
Másnap a nyakörvre tűzve megérkezett a válasz:
"Tíz gyerekünk van, azért nem tud a kutya otthon nyugodtan aludni.
Holnap én is eljöhetek vele?"

**********

A farkas és a rózsa

Hogy került oda, senki sem tudta, de egyszer csak ott volt a tisztáson. Egy gyönyörű virág. Egy fehér rózsa. A farkas vette észre először. " Milyen szép! " - gondolta - " Milyen kecses! " Aztán lassan a többi állat is felfedezte.

- Milyen egyszerű ! - mondta a páva - Semmi szín, semmi különlegesség !
- Közönséges ! - rikácsolta az öreg, csúf és kopasz keselyű - Hát hogy néz ez ki ?
" Mind ilyenek vagytok. " - gondolta a farkas a fák közül - " Nem veszitek észre magatok körül a szépet és a jót. " A társasághoz hamarosan csatlakozott a vaddisznó, a róka és a medve is.
- Ez meg micsoda ? - fanyalgott a róka - Semmi keresnivalója nincs itt.
- Csúnya ! - röfögte a vaddisznó - És ráadásul útban van.
A rózsa bánatosan lehajtotta fejét. Szirmai közül, mintha csak egy könnycsepp lenne, egy vízcseppecske hullott a földre. " Hát nem látjátok, hogy fáj neki ? " - gondolta a farkas - " Miért kell bántani ? "
- Nem szeretem a virágot ! - dörmögte a medve - Tépjük ki !
Azzal lehajolt, hogy leszakítsa a rózsát, de egy tövis megszúrta az ujját.
- Nézzétek ! - bömbölte, és magasba tartotta a mancsát - Megszúrt !
- Szóval még veszélyes is ! - jegyezte meg a róka - Ki kell irtani !
A vaddisznó felhorkant, rávetette magát a virágra, és kíméletlenül a földbe taposta. A többiek megtapsolták.
A farkas üvölteni tudott volna tehetetlen dühében.
" Elpusztították, csak azért, mert más volt mint ők ! " Megvárta amíg az utolsó állat is távozik a tisztásról, aztán előjött a fák közül. Odament az összetört, meggyalázott virághoz, gyengéden felemelte a földről. Óvatosan a szájába vette, és elügetett vele.
Otthon, az odúja előtt egy kis gödröt kapart a rózsának, és belefektette.
- Isten veled, kis virág ! Nem érdemelték meg, hogy nekik nyíljál ...
Miközben betemette a sírt, úgy érezte, lelkének egy darabja is ottmaradt a földben, a rózsa mellett.
Másnap reggel, amikor kilépett szerény hajlékából, nem akart hinni a szemének. A fehér rózsa ott pompázott az odúja előtt, szirmain apró gyémántokként csillogtak a harmatcseppek. A farkas csak állt némán, a virágot nézve. Hirtelen furcsa melegséget érzett a szemében: életében először, sírni kezdett.

**********

A három fa

Volt egyszer három fa. Egymás mellett nőttek, barátok voltak, és - mint többnyire a barátok - ők is sokat beszélgettek egymással.

Továbbá - mint többnyire a barátok -  ok is teljesen különbözőek voltak, bár ugyanazon a helyen nőttek fel, és mindhárman nagyjából egy magasak voltak. Az első fa szerette a szépet. A második fa szerette a kalandokat. A harmadik fa pedig szerette Istent.

Egy napon fáink arról beszélgettek, mik szeretnének lenni, ha majd nagyok lesznek. "Ha felnövök, faragott kincsesláda szeretnék lenni, teli ragyogó drágakövekkel" - mondta az első fa. A második fa nem ilyen dolgokra gondolt. "Ha felnövök, hatalmas hajó szeretnék lenni - mondta. - A kapitánnyal, egy nagy kutatóval együtt új országokat fogunk felfedezni." A harmadik fa közben az ágait rázta. "Én egyáltalán nem szeretném, hogy feldolgozzanak - mondta. - Szeretnék itt maradni, ahol vagyok, és minden évben egyre magasabbra nőni, hogy én lehessek az erdő legmagasabb fája. Ha aztán rám néznek az emberek, látják, hogy Istenre mutatok."

Teltek-múltak az évek, és egyszer csak három favágó érkezett az erdőbe. "Végre! - kiáltott fel az első fa, amikor az első favágó kezdte kivágni őt. - Most fog valóra válni az álmom, hogy kincses ládika leszek." "Remek! - kiáltotta a második fa, amikor a második favágó őt kezdte kivágni. - Most megvalósulhat az álmom, hogy vitorlás hajó legyek." "Jaj, ne! - kiáltott fel a harmadik fa, amikor a harmadik favágó őt kezdte kivágni. - Akkor nem tudom többé Isten felé irányítani az emberek tekintetét." A favágók elvitték a három fát, amelyek közül kettő számára sokat ígérőnek nézett ki a jövő. De nem sokára mindhármuknak el kellett temetniük az álmaikat. Ahelyett, hogy szép kincses ládikát faragtak volna belőle, az első fát állatoknál használatos csúnya etetővályúvá, jászollá dolgozták fel. Kecses vitorlás helyett egyszerű halászcsónak lett a második fából. A harmadik fából pedig semmi sem készült. Csak gerendát fűrészeltek belőle, és otthagyták az építőmunkás kertjében.

Az élet folyt tovább. Évek teltek el. A három fa lassacskán megtanult együtt élni széttört álmaival. Egy hideg, téli estén aztán egy csapásra megváltozott az első fa élete. Egy csecsemő született ezen az éjjelen - nyilvánvalóan nem közönséges gyermek. Angyalok énekeltek. Pásztorok és királyok jöttek, hogy meglátogassák. Amikor az első fa felfogta, mi is történt, szíve megtelt örömmel. "Mégiscsak megvalósultak az álmaim - mondta. - Nem raknak ugyan tele arannyal és drágakövekkel, de én ringattam a világ legnagyobb kincsét."

Tovább telt-múlt az idő, összesen mintegy 30 év, és egy napon végre megváltozott a második fa élete is. Kint volt éppen a tó közepén, amikor szörnyű vihar kerekedett. Erősen fújt a szél, és olyan magasra csaptak a hullámok, hogy a kis csónak már azt gondolta, el kell süllyednie. Ám ekkor valami hihetetlen dolog történt. A rajta tartózkodó férfiak egyik felállt. "Hallgass el!" - És a hullámok engedelmeskedtek neki. Amikor a második fa megértette, mi is történt, az ő szíve is megtelt örömmel. "Mégiscsak megvalósultak az álmaim - mondta. - Nem szállítottam ugyan nagy felfedezőt, de a menny és a föld Teremtőjének fiát vihettem."

Nem sokkal ezután a harmadik fa élete is megváltozott. Jött egy ács, és elvitte magával. Megrökönyödésére azonban nem valami szép dolgot készített belőle, még csak nem is valami hasznosat. Ehelyett durva fakeresztet ácsoltak belőle. "Az a fajta kereszt ez, amit a katonák használnak bűnözők kivégzésére." - gondolta a fa rémülten. Valóban a vesztőhelyre vitték. Ott a dombtetőn rászögeltek egy halálra ítélt férfit. Tulajdonképpen ennek kellett volna a legborzalmasabb napnak lennie a fa életében, ha nem lett volna ott az a valaki.: A rajta kínok kínját szenvedő férfi nem egy szokásos bűnöző volt, akinek a saját bűntettei miatt kellett bűnhődnie. Igazából ártatlan volt. Jézus Krisztus volt Ő, Isten Fia, aki a világ bűneiért halt meg. Amikor a harmadik fa rájött, mi is történt, ujjongott a szíve az örömtől. "Mégiscsak megvalósulnak az álmaim - mondta. - Nem leszek ugyan a legmagasabb fa az erdőben, de ettől a naptól kezdve mint Jézus Krisztus keresztje újból és újból Istenre irányítom majd az emberek tekintetét.

**********

A három kapu

Egy királynak volt egy okos és bátor fia. Hogy felkészítse őt az életre, elküldte egy bölcs öreg emberhez.
- Világosíts meg engem: mit kell tudnom az életben?
- Szavaim eltűnnek majd mint lépteid nyoma a homokban, ám mégis adok neked néhány tanácsot. Utad során az életben, három kapuval fogsz találkozni. Olvasd el, mit ír mind a három kapun. Ne próbálj meg visszafordulni, mert arra ítéltetsz, hogy újra és újra átéld azt, amit megpróbálsz elkerülni. Nem mondhatok többet. Te magad kell átmenj ezen, szívvel és testtel. Most menj! Kövesd az előtted álló egyenes utat!
Az öreg bölcs eltűnt és a fiatal elindult életének útján.

Nem sokkal ez után, egy nagy kapu előtt találta magát, melyen ezt olvasta:

VÁLTOZTASD MEG A VILÁGOT.
Ez volt az én szándékom is, gondolta a herceg, mivel bár vannak dolgok amiket szeretek ezen a világon, más dolgok, egyáltalán nem tetszenek nekem.

Ekkor kezdődött el az első harc. Ideálja, képessége és élénksége arra késztették őt, hogy harcba kezdjen a világgal, létrehozzon, hódítson, saját kívánsága szerint modellálja a világot. Megtalálta a hódító élvezetét és mámorát, ám szíve vigasztalást nem nyert. Sikerült neki néhány dolgot megváltoztatnia, ám sok más ellenállt neki.

Múltak az évek. Egy napon, ismét találkozott a bölcs öreggel, aki megkérdezte tőle:
- Mit tanultál ezen az úton?
- Megtanultam megkülönböztetni azt ami hatalmamban áll, attól ami kisiklik hatalmam alól, ami tőlem függ, attól ami nem tőlem függ.
- Rendben, mondta az öreg. Használd erődet arra, ami hatalmadban áll és felejtsd el azt, ami kicsúszik ujjaid közül. És eltűnt.

E találkozás után nem sokkal, a herceg a második kapu előtt találta magát, melyen ez állt:

VÁLTOZTASD MEG A TÖBBIEKET.
Ez volt az én szándékom is, gondolta ő. A többiek az élvezet, öröm és elégedettség forrásai, ugyanakkor a fájdalom, baj és frusztráció forrásai is.

Tehát harcba szállt minden ellen, ami nem tetszett neki vagy zavarta őt a környezetében.
Megpróbált behatolni jellemükbe és kipellengérezte hibáikat.
Ez volt az ő második csatája.
Egyik nap, amikor a mások megváltoztatására tett törekvésein meditált, ismét találkozott a bölcs öreggel, aki megkérdezte tőle:
- Tehát, mit tanultál ezen az úton?
- Megtanultam, hogy nem mások az örömöm vagy fájdalmam, elégtételeim vagy vereségeim forrásai. Ők, csupán egy alkalom, mely fényre hozza ezeket. Mindezek a dolgok, bennem gyökereznek.
-Igazad van, mondta az öreg. Az által, amit ők felébresztenek benned, lelepleznek önmagad előtt. Légy hálás azoknak, akik vibrálásra készteteik benned az örömet és az élvezetet, de azoknak is, akik által megszületik benned a szenvedés vagy frusztráció, mert általuk mutatja meg neked az élet azt, hogy mit kell még megtanulnod és milyen utat kell követned.

Nem sokkal ez után, a herceg elérkezett egy újabb kapuhoz, melyen ez állt:

VÁLTOZTASD MEG ÖNMAGADAT.
Ha én vagyok problémáim oka, akkor ez azt jelenti, hogy ezt kell tennem, mondta, és elkezdte a harcot önmaga ellen. Behatolt önmaga belsejébe legyőzni tökéletlenségeit, hibáit, megváltoztatni mindazt, amit nem szeretett magában, mindazt ami ideáljának nem felelt meg.
Miután néhány évet önmagával harcolt, miután pár sikert, ám kudarcot és ellenállást is megtapasztalt, a herceg ismét találkozott a bölcs öreggel, aki megkérdezte tőle:

- Mit tanultál ezen az úton?
- Megtanultam, hogy léteznek bennünk olyan dolgok, melyeket enyhíthetünk, ám olyan dolgok is, melyek ellenállnak nekünk és nem tudjuk legyőzni őket.
- Így van, mondta az öreg.
- Igen, de elegem van abból, hogy mindennel, mindenkivel és önmagammal is harcoljak! Vajon, soha nem lesz vége ennek? Szeretnék lemondani, feladni és megnyugodni.
- Ez lesz az utolsó leckéd, ám mielőtt tovább mennél, fordulj vissza és szemléld meg a bejárt utat, válaszolt az öreg, majd eltűnt.

Visszatekintve, a herceg meglátta a távolban a harmadik kapu másik felét, melyen ez állt:

FOGADD EL ÖNMAGAD!
A herceg. Elcsodálkozott azon, hogy nem látta az írást akkor, amikor először lépett be e kapun, a másik oldalról. A harc közben vakká válunk, mondta magának. És közben, meglátta maga körül a földön mindazokat akiket visszautasított vagy legyőzött az önmagával vívott harcban: saját hibáit, árnyékait, félelmeit és korlátait. Valamennyit felismerte és megtanulta őket elfogadni és szeretni. Megtanulta összehasonlítás, ítélkezés vagy bűntudat nélkül szeretni önmagát.
Ismét találkozott a bölcs öreggel, aki megkérdezte tőle:

- Mit tanultál még pluszban ezen az úton?
- Megtanultam, hogy ha gyűlölöm egyik részemet, arra ítélem magam, hogy soha ne értsek egyet önmagammal. Megtanultam teljes mértékben, feltétel nélkül elfogadni magam.
- Rendben, ez az első dolog, amit soha nem szabad elfelejtened az életben, most tovább mehetsz.

A herceg megpillantotta a távolban a második kaput, mely másik oldalán ez állt:

FOGADJ EL MÁSOKAT!
És körülötte, felismerte mindazokat a személyeket, akikkel találkozott életében, azokat akiket szeretett, és akiket gyűlölt, azokat akiken segített, és akiket legyőzött. Ám meglepetésére, most képes volt meglátni tökéletlenségeiket, hibáikat, melyek valamikor módfelett zavarták őt, melyek ellen harcolt.
A bölcs öreg ismét megjelent és megkérdezte tőle:
- Mi az a többlet, ami ez úttal megtanultál ezen úton?
- Megtanultam, hogy ha összhangban vagyok önmagammal, senkit sem vádolok és senkitől sem félek.
- Rendben, ez a második dolog amit észben kell tartanod. Folytasd az utad.

A herceg megpillantotta az első kaput, melyen régóta átment és elolvasta a másik felére írt szöveget:

FOGADD EL A VILÁGOT!

Körülnézett és felismerte azt a világot, amit meg akart hódítani, átalakítani, megváltoztatni.
Elborította őt az összes dolgok szépsége, tökéletessége. Mégis ugyanaz az egykori világ volt. Vajon a világ változott meg, vagy saját tekintete?

Ekkor megjelent az öreg és megkérdezte tőle:
- Mit tanultál ezen az úton?
- Most megtanultam, hogy a világ lelkemnek tűkre. Hogy én nem a világot látom, hanem önmagam benne. Amikor boldog vagyok, a világ csodálatosnak tűnik számomra, amikor boldogtalan vagyok, a világ szomorúnak tűnik nekem. A világ nem vidám, nem is szomorú. Egyszerűen létezik. Nem a világ szomorított el engem, hanem saját lelkiállapotom és gondjaim. Megtanultam ítélkezés és feltétel nélkül elfogadni azt.
- Ez a harmadik fontos dolog, amit nem szabad elfelejtened. Most megbékéltél önmagaddal, másokkal és a világgal! Készen vagy arra, hogy elindulj az utolsó próba felé: átmenet a beteljesülés nyugalmáról - a nyugalom beteljesítésére, - mondta az öreg és örökre eltűnt.

**********

A kicsi lélek meséje
Neale Donald Walsch: Beszélgetések Istennel

Volt egyszer egy lélek, aki fénynek ismerte önmagát.

 Lévén újdonatúj lélek, türelmetlenül vágyott a megtapasztalásra.
- Én vagyok a fény!- mondogatta - én vagyok a fény!
Ám mindaz, amit erről tudott és mondott, nem helyettesíthette a megtapasztalását.
Márpedig abban a birodalomban, ahol ez a lélek felbukkant, semmi más nem létezett, csak fény, fény és fény. Valamennyi lélek nagyszerű volt, valamennyi lélek csodálatos volt, és valamennyi lélek az én fenséges fényemmel ragyogott. Ilyenformán a szóban forgó kis lélek úgy érezte magát, mint gyertyaláng a napsütésben. A legnagyobb ragyogás közepette, melyhez ugyan maga hozzátette a sajátját, nem láthatta önmagát, nem tapasztalhatta meg önmagát annak, Aki és Ami valójában.
Majd az történt, hogy ez a lélek epekedve sóvárgott megismerni önmagát. És oly hatalmas volt a vágyódása, hogy így szóltam egy napon:
- Tudod-e kicsike, mit kell tenned, hogy kielégítsd a te hatalmas vágyódásodat?
- Mit, Istenem, mondd, mit? Bármit megteszek! - kiáltotta a kicsi lélek.
- El kell választanod magad tőlünk, a többiektől, válaszoltam. Folyamodj a sötétséghez!
- Mi az a sötétség, ó szentséges Egy? - kérdezte a kicsi lélek.
- Az, ami te nem vagy - válaszoltam, és a lélek megértette.
Követte a tanácsomat. Eltávozott a mindenségből, és egy másik tartományba költözött. Ebben a tartományban a lélek rendelkezett azzal a hatalommal, hogy megtapasztaljon mindenféle sötétséget, és meg is tette.
Ám a sötétség közepette egyszer csak felkiáltott:
- "Atyám! Atyám! Miért hagytál el engem?" - miként Te, amikor a legsötétebbnek tartott időket éled.
Én azonban soha nem hagylak el téged, mindig melletted vagyok, és készen állok rá, hogy emlékeztesselek arra, Aki Valójában Vagy, és mindig készen állok rá, hogy hazahívjalak. Ezért mondom, hogy legyél fény a sötétségben, és ne átkozd a sötétséget! És ne feledd, hogy Ki Vagy, olyankor sem, amikor mindenfelől körülfog mindaz, ami nem vagy! Csak adj hálát a teremtésért, akkor is, ha éppen a megváltoztatására törekszel. És tudd, hogy amit a legnagyobb megpróbáltatásod idején teszel, az lehet a legnagyobb diadalod. Mert az általad teremtett tapasztalat annak kinyilvánítása, Aki Vagy, - és Aki Lenni Akarsz.

Azért meséltem el ezt a kis történetet - a lobogó kis lélekről szóló tanmesét - hogy jobban megérthesd, miért éppen olyan a világ, amilyen; és hogyan változhat meg mindez egyetlen pillanat leforgás alatt, ha mindenki emlékszik legmagasztosabb valósága isteni igazságára.
Bárki érezheti magát megbántva, bárki érezheti úgy, hogy ártalmára voltak, ám amikor visszatértek az Örök Birodalomba, rájöttök majd, hogy nem ért benneteket semmiféle kár. Akkor meg fogtok bocsátani azoknak, akikről azt hittétek, hogy megbántottak benneteket, mert tudatosulni fog bennetek a Magasabb Rendű terv.
- Isten bármely töredéke lehetsz. Amelyik csak akarsz - mondtam a kicsi léleknek. Te vagy az Abszolút, amely megtapasztalja önmagát. - Isten melyik általad választott megnyilvánulását kívánod most megtapasztalni?
- Tehát van választásom? - kérdezte a Kis Lélek.
- Igen. Megtapasztalhatod Isten bármely megnyilvánulását, önmagadként, benned és rajtad keresztül.
- Rendben, felelte a Kicsi Lélek. - Akkor a Megbocsátást választom. Szeretném Teljes Megbocsátásként megtapasztalni önnön lényemet. Képzelheted, mekkora kihívás volt ez, hisz senkinek sem kellet megbocsátani. Tökéletességet és Szeretetet teremtettem.
- Senkinek sem kell megbocsátani? - kérdezte némiképp hitetlenkedve a Kis Lélek.
- Senkinek - ismételtem. - Nézz körül. Látsz-e nálad kevésbé tökéletes, kevésbé csodálatos lelket? - erre körbefordult, és meglepetten látta, hogy köré gyűlt a mennyország valamennyi lelke. Jöttek a Királyság legtávolibb zugából is, mert hallották, hogy a Kis Lélek rendkívüli párbeszédet folytat Istennel.
- Értem. Senki sem tökéletlenebb nálam! - kiáltott fel a Kis Lélek. - Akkor hát kinek bocsássak meg?
Erre egy lélek kilépett a tömegből. - Nekem megbocsáthatsz - mondta ez a barátságos lélek.
- Miért? - kérdezte a Kis Lélek.
- A következő életedben olyan dolgok fognak történni, amiért megbocsáthatsz - válaszolta a Barátságos Lélek.
- De miért? Mit tudsz tenni ellenem Te, a Tökéletes Fény teremtménye, hogy meg kell majd neked bocsátanom?
- Ó - mosolyodott el a Barátságos Lélek - biztosan kitalálunk majd valamit!
- De miért? - a Kis Lélek nem értette, hogy miért akarná egy ilyen tökéletes teremtmény annyira lelassítani a rezgését, hogy tényleges gonoszságot tudjon tenni.
- Egyszerű - magyarázta amaz. Megtenném, mert szeretlek. - Szeretnéd magad Megbocsátásként megtapasztalni. Nem? - Egyébként te is megtetted értem ugyanezt.
- Én? - ámuldozott a Kis Lélek.
- Persze. Nem emlékszel? Teljesek voltunk te meg én. A Fel és Le, a Bal és Jobb. Mi voltunk az Itt és Ott, a Most és Akkor. Voltunk Kicsik és Nagyok, Férfiak és Nők, Jók és Rosszak. Minden voltunk. A Minden. Megegyeztünk, hogy mindketten külön-külön megtapasztaljuk Isten legfőbb részeit. Mert megértettük, hogy.
- .amikor az Vagy, ami Nem vagy, akkor, ami Te Vagy, az nem Te Vagy! Nem létezhet meleg nélkül hideg, bánat nélkül nem lehetsz boldog, a "gonosz" nélkül nem ismerheted a "jó"-t. Ha valami akarsz lenni, akkor fel kell bukkannia valahol a világban ennek a valaminek vagy valakinek az ellentétének, hogy ez a valami, - bármi legyen is - létrejöhessen. A Barátságos Lélek ezután elmagyarázta, hogy azok az emberek Isten Különleges Angyalai és az az állapot Isten külön ajándéka.
- Egyetlen dolgot kérek cserébe - jelentette ki a Barátságos Lélek.
- Akármit kérhetsz! - kiáltotta a Kis Lélek. Alig bírt magával az izgalomtól, hogy végre Isten bármelyik megnyilvánulását megtapasztalhatja. Megértette Isten tervét.
- Abban a pillanatban, amikor ütlek-verlek, és a leggonoszabbakat művelem veled, amit csak el tudsz képzelni, . emlékezz, hogy ki is vagyok valójában!
- Ó! Nem fogom elfelejteni! - ígérte meg a Kis Lélek. - Találkozunk a Tökéletességben, melyben egyek vagyunk, és mindig emlékezni fogok rá, ki vagy. Mindig!

**********

A két angyal
Albert Camus

Két utazó angyal megállt, hogy az éjszakát egy tehetős család házában töltse el. A család udvariatlan volt, és megtagadta az angyaloktól, hogy a nagy ház vendégszobájában pihenjék ki magukat.

Ehelyett egy picike helyet kaptak a hideg pincében. Amikor kinyújtóztak a kemény padlón, az idősebb angyal meglátott egy lyukat a falon és kijavította azt. Amikor a fiatalabb angyal kérdezte, miért, az idősebb angyal így felelt: "A dolgok nem mindig azok, aminek látszanak."

A következő éjjel mindketten egy nagyon szegény, de vendégszerető paraszt és felesége házában pihentek. Miután azok a kevés ételt is megosztották velük, amilyük volt, átengedték az angyaloknak az ágyukat, ahol ők jót aludtak. Amikor a következő napon a nap felkelt, az angyalok könnyek között találták a parasztot és a feleségét. Az egyetlen tehenük, akinek a teje az egyedüli bevételük volt, holtan feküdt a mezőn.

A fiatal angyal dühös lett és kérdezte az idősebbet, hogyan hagyhatta, hogy ez megtörténjen. Az első embernek mindene megvolt, mégis segítettél neki, vádolta. A második családnak kevese volt, és hagytad, hogy elpusztuljon a tehenük. A dolgok nem mindig azok, aminek látszanak, mondta ismét az idősebb angyal. Amikor a nagy ház pincéjében pihentünk, észrevettem, hogy a falon lévő lyukban arany van. Mivel a tulajdonos olyan mohó volt és nem akarta megosztani szerencsés sorsát, betapasztottam a falat, hogy ne találhassa meg. Amikor az utolsó éjszaka a paraszt ágyában aludtunk, jött a halál angyala, hogy elvigye a feleséget. Helyette odaadtam a tehenet.

Ha bízol, csupán arra kell hagyatkoznod, hogy minden eredménynek megvan az előnye. Amíg nem telik el egy kis idő, ezt nem veszed észre. Néhány ember eljön az életünkbe, és gyorsan elmegy. Néhány ember barát lesz és marad egy kicsit. gyönyörű nyomokat hátrahagyva a szívünkön. és ez velünk is így van, hiszen barátságot kötöttünk.

**********

A kis piros hal

Egy kert közepén volt egy nagyon nagy és szép tó. Türkiz színű téglákkal volt kirakva és állandóan friss víz folyt bele egy kis kőcsatornán keresztül, majd a másik végén ki, egy rácson át.

Ebben a tóban egész sereg roppant kövér, elégedett hal élt, meg egy kis piros halacska. A nagy, kövér halak megették az összes legyeket és az összes férgeket. Ők foglalták el a legkellemesebb, árnyékos barlangokat a lótusz levelek alatt. A szegény, kis, piros hal alig jutott ennivalóhoz és nem igen talált rendes helyet, ahová szundikálni húzódhatott volna az izzó napsütés elől. Miután pedig sem evéssel, sem az árnyékban való lustálkodással nem tölthette az idejét, kénytelen volt sokat gondolkozni, hogy búskomorrá ne váljék. Teljesen kitanulmányozta az egész medencét, amíg végül már pontosan tudta, hogy hány tégla van a falban és melyik lótuszbimbó fog legközelebb kihajtani.

A kövér halak egyre mohóbbak és mohóbbak lettek, a kis piros hal meg egyre soványabb és soványabb. Egészen addig, amíg egy szép napon, elúszva a rács mellett, eszébe jutott, hogy most már elég sovány ahhoz, hogy keresztül tudjon úszni a rácson. Meglehetősen nehezen vergődött át és közben jó néhány pikkelyét elvesztette, de végül is szabad lett. Leúszott a vízcsatornán, amíg csak el nem ért a tengerhez. Ott aztán sok mindent talált, ami nagyon szép volt és sok mindent, ami nagyon ijesztő.
Egyszer látott egy akkora halat, hogy odahaza az egész medencét kiihatta volna reggelire és még mindig szomjas maradt volna. Az óriás hal nyitott szájjal úszott és gyűjtötte a reggelijét, pontosan úgy, mint ahogyan egy halász húzza a hálóját és a szegény, kis, piros hal egyenesen leszaladt a torkán, le az óriás hal hasának szörnyű fekete mélységébe. A kis piros hal ekkor keservesen kezdett fohászkodni a Halak Istenéhez, aki meg is hallotta őt, annak ellenére, hogy szegényke olyan sötét helyre került. A Halisten erre úgy intézte, hogy az óriás hal csuklani kezdjen - ki is csuklotta a kis, piros halat, megint vissza a tengerbe.

A kis piros hal ekkor egy gyönyörű korall - palotát talált a tenger tiszta zöld mélyén és szép kis kék- és aranypettyes halak hozták neki a leggyönyörűbb kövér férgeket gyöngyház tányérkákon. Annyira tetszett neki a dolog, hogy akár élete végéig is szívesen ottmaradt volna, de mégis vissza akart menni az otthoni medencébe, hogy elmesélje a kövér halaknak mindazokat az izgalmas dolgokat, amelyeket azáltal mulasztanak, hogy sokkal kövérebbek, sem hogy átbújhatnának a rácson. Elhagyta hát a tengert és visszaúszott a folyóba. Útközben még több kalandja is akadt - egy némelyik majdnem olyan gyönyörű, mint a korall - palota, egy némelyik majdnem olyan veszedelmes, mint amikor a nagy - nagy hal lenyelte. S úszott és úszott fölfelé a hosszú folyón, majd a vízcsatornán. Úgy belesoványodott, hogy most már egész kényelmesen át tudott bújni rajta.

Azt hitte, mindenki nagyon meg lesz lepve, ha újra meglátja. De senki sem vette észre, hogy egyáltalán távol volt. Odaúszott egy nagyon kövér, nagy halhoz, aki a medence halkirálya volt, s azt mondta neki: - Ne zabálj és ne fújj buborékokat, hanem hallgass rám, te kövér, buta hal ! Azért jöttem, hogy elmondjam neked azokat a csodálatos dolgokat, amelyek a rács túlsó oldalán történtek velem. S majd megtanítalak rá, hogy soványodhatsz le, hogy aztán te is elindulhass ugyanerre az útra és ugyanolyan bölccsé válj, mint én.

A kövér hal odaúszott a rácshoz. Aztán mikor meglátta, hogy a rudak oly szorosan állnak egymás mellett, hogy még csak egy uszonya sem férne át rajta, lassan és megvetően két buborékot fújt és azt mondta: - Ostoba, kis piros hal ! Ne zavard elmélkedésemet buta fecsegéseddel. Sokkal bölcsebb vagyok náladnál, mert én vagyok valamennyi hal királya. Hogy tudhattál volna te átjutni ezen a rácson, amikor még én sem tudnám egyetlen uszonyomat sem átdugni rajta ?

Azzal a nagy, kövét hal visszaúszott az árnyékba, a lótusz levelek alá. A kis piros hal nagyon elszomorodott, hogy senki sem akar hallgatni rá. Így hát átcsúszott a rácson és visszaúszott a tenger felé. Nem sokkal utóbb szárazság támadt és a vízcsatorna kiapadt. A halastó egyre sekélyebbé és sekélyebbé vált, a kövér halak pedig mind jobban és jobban megrémültek, míg végül már tátogva feküdtek az iszapban, a medence alján. Aztán meghaltak.

A kis piros hal pedig nagyon - nagyon boldogan élt tovább a korall - palotában, a tenger fenekén.

**********

A majmok és a banán

Vegyünk egy ketrecet, amiben öt majom van. A ketrecben egy madzagon lóg egy banán. A banánt csak a legfelső lépcső fokról lehet elérni.

Az egyik majom előbb-utóbb odamegy a lépcsőhőz és elkezd felmászni a banánért. Azonban ahogy hozzáér a lépcsőhöz az összes majom hideg zuhanyt kap.

Kicsit később egy másik majom is megpróbál felmászni a banánért - az eredmény ugyanaz. Ez még számos alkalommal megtörténik. Kis idő elteltével, amikor egy majom elindul a lépcső felé a többiek megpróbálják megakadályozni.

Most zárjuk el a vízcsapot, nem lesz több zuhany. Cseréljük ki az egyik majmot egy újoncra. Az új "fiú" meglátja a banánt és megpróbál érte felmászni. A többiek azonnal megtámadják és nem engedik hogy a lépcső közelébe menjen. Amikor minden mászási kísérlet kudarcba fullad a többiek támadása miatt, az új "fiú" feladja.

Most cseréljünk ki még egy régi (zuhanyozott) majmot egy újoncra. Az új majom megint csak megpróbálja megszerezni a banánt, de a többi négy majom megtámadja ezért. Az előző újonc is aktívan részt vesz a támadásban.

Amikor már ez is feladta, cseréljük ki a harmadik majmot is. Amikor ez is megpróbál eljutni a banánhoz a többi négy megtámadja. Pedig a négy támadó majom közül kettőnek elképzelése sincs, miért nem szabad a banánnal próbálkozni.

Miután a negyedik és az ötödik majmot is kicseréltük a ketrecben lévő majmok egyikének sincs emléke a hideg zuhanyról. Mégis, meg sem próbálnak felmenni a banánért.

Hogy miért? Mert ez mindig így volt és mindenki azt látta, hogy így kell ezt csinálni.

**********

A szeretet mindent megold

Egy asszony kijött a házból, és három, hosszú, fehér szakállú öregembert látott üldögélni az udvaron. Nem ismerte őket. Így szólt: Nem hinném, hogy ismernélek benneteket, de éhesnek látszotok. Kérlek, gyertek be és egyetek valamit!

- A ház ura itthon van? - kérdezték.
- Nem - válaszolta az asszony. - Nincs itthon.
- Akkor nem mehetünk be, felelték.

Amikor este a férje hazaért, az asszony elmondta neki mi történt.
- Menj, mondd meg nekik, hogy itthon vagyok, és hívd be őket!
Az asszony kiment, és újra behívta az öregeket.
- Együtt nem mehetünk be a házba - felelték.
- Miért nem? - kérdezte az asszony.
Az egyik öreg magyarázatba kezdett:
- Az ő neve, Jólét - mutatott egyik barátjára, majd a másikra mutatva azt mondta - Ő a Siker, és én vagyok a Szeretet.
Majd így folytatta: - Most menj vissza a házba, és beszéld meg a férjeddel, melyikünket akarjátok behívni.

Az asszony bement a házba, és elmondta a férjének, amit az öreg mondott. A férj megörült.
- Ez nagyszerű! - mondta. Ebben az esetben hívjuk be Jólétet! Hadd jöjjön be, és töltse meg a házunkat jóléttel!
A felesége nem értett egyet.
- Kedvesem, miért nem hívjuk be inkább a Sikert?
A menyük eddig csak hallgatta őket, és most előállt saját
javaslatával:
- Nem lenne jobb a Szeretet behívni? Az otthonunk megtelne
szeretettel!
- Hallgassunk a menyünkre! - mondta a férj a feleségének. - Menj, és hívd be Szeretet, hogy legyen a vendégünk!
Az asszony kiment, és megkérdezte a három öreget:
- Melyikőtök a Szeretet? Kérlek, gyere be, és legyél a vendégünk!
A Szeretet felállt, és elindult a ház felé. A másik kettő szintén felállt, és követték társukat. Az asszony meglepve kérdezte a Jólétet és a Sikert:
- Én csak a Szeretet hívtam. Ti miért jöttök?
Az öregek egyszerre válaszoltak:
- Ha Jólétet vagy Sikert hívtad volna be, a másik kettőnek kint kellett volna maradnia. De mivel Szeretet hívtad, ahova ő megy, oda mi is vele tartunk. Ahol Szeretet van, ott megtalálható a Jólét és a Siker is!

Kellemes, és hasznos időtöltést kíván:

Szenyán Ildikó
szenyanildiko@neadjafel.hu
06-20-9-344-154