TANMESÉK - 5.

Mese az összetört tükörről

Főiskolai előadások és hosszú értekezletek végén gyakran hangzik el a kérdés: "Van valakinek kérdése?"

Akkor, amikor a hallgatóságot már úgyis elárasztották információval, és különben sincs több idő. Ilyenkor az embernek biztosan lenne egy-két kérdése. Például: "Mehetünk már végre?" vagy "Mi a fenére volt jó ez az egész értekezlet?" vagy "Hol lehet itt inni valamit?"  A gesztus célja gondolom az, hogy az előadó jelezze vele, mennyire nyitott, de ha valóban felteszel egy kérdést, az előadó is, a közönség is gyilkos tekintettel néz rád. És mindig akad egy hülye - egy stréber idióta -, akinek van kérdése. Az előadó pedig válaszol rá. Azzal, hogy nagyrészt elismétli azt, amit egyszer már elmondott.

De ha még maradt egy kis idő, és egy kis csend támad a felszólítás után, általában fel szoktam tenni a kérdések kérdését: "Mi az élet értelme?" Az ember sohasem tudhatja, hátha valaki tudja rá a választ, és nagyon bánnám, ha lemaradnék róla, csak mert túl nagy a társadalmi gátlásom ahhoz, hogy én tegyem fel a kérdést. Amikor viszont felteszem, rendszerint abszurd húzásnak tekintik - az emberek nevetnek, bólogatnak, összepakoljak a cuccaikat, és az értekezlet ezzel a nevetséges megjegyzéssel véget is ér. Egyszer, egyetlenegyszer történt csak meg az, hogy feltettem a kérdést, és komoly választ kaptam rá. Olyat, mely máig emlékezetes a számomra.

Mindenekelőtt el kell mondanom, hol történt, mert maga a színhely is különös jelentőséggel bír. Görögországban vagyunk. Egy Gonia nevezetű falu közelében, Kréta szigetének egyik sziklás öblében áll egy görög ortodox rendház. Mellette, a rendház által adományozott telken működik egy intézet, amelyet az emberek közötti megértésnek és megbékélésnek, különösen pedig a németek és a krétaiak egymáshoz való újbóli közeledésének szenteltek. Valószínűtlen feladat, tekintve a háborús idők keserű emlékét. A helyszín azért lényeges, mert az épület a malemi kis tábori repülőtérre néz, ahonnan a náci ejtőernyősök megszállták Krétát, és ahol a parasztok konyhakéseket és kaszákat forgatva megtámadták őket. A megtorlás rettenetes volt. Egész falvak lakosságat állítottak sorba és lőtték agyon, amiért megtámadták Hitler elit alakulatait.

Magasan az intézet fölött temető van, benne egyetlen kereszt, amely a krétai partizánok tömegsírját jelöli. Az öböl túloldalán pedig, egy másik hegyen van a náci ejtőernyősök katonai temetője. Az emlékműveket úgy helyezték el, hogy mindenki lássa őket, és örökké emlékezzenek az eseményre. Végül is a krétaiak egyetlen fegyvere a gyűlölet maradt, és sokan megesküdtek, hogy ezt a fegyvert soha nem fogják letenni. Soha többé.

A történelem eme vészterhes díszletei között, ezen a helyen, ahol a gyűlölet sziklája vastag és kemény, törékeny paradoxon egy olyan intézet léte, amelyet a háború ejtette sebek begyógyítására hoztak létre. Hogy került ez ide? A válasz egy férfi neve. Alexander Papaderoszé.   Filozófusdoktor, tanár, politikus, athéni lakos, de ennek a földnek a szülötte. A háború végeztével arra a meggyőződésre jutott, hogy a németek és a krétaiak sokat nyújthatnak egymásnak - sokat tanulhatnak egymástól. Hogy példát mutathatnak. Mert ha ők képesek egymásnak megbocsátani és alkotó kapcsolatot létrehozni, akkor minden nép képes rá.

Hogy rövidre fogjam a történetet, Papaderosznak sikerült. Az intézet valóra vált - eszmecsere terepe lett az iszonyat színhelyén -, és valóban alkotó együttműködés forrásává vált a két ország között. Már több könyvet is írtak azokról az álmokról, amelyek azáltal váltak valóra, amit az egyik nép a másiknak adott e helyen.

Mire én az egyik nyári ülésszakra az intézetbe érkeztem, Alexander Papaderosz már élő legenda volt. Elég volt egy pillantást vetni rá: energia, fizikai erő, bátorság, intelligencia, szenvedély és lendület sugárzott belőle. Amikor pedig elbeszélgetett, vagy kezet rázott vele az ember, vagy jelen volt, ahol beszélt, megtapasztalhatta kivételesen felvillanyozó emberségét. Kevés férfiú ér fel saját hírnevéhez, amikor közelebbről megismeri az ember. Alexander Papaderosz kivétel ez alól. A görög kultúrával foglalkozó, és a Papaderosz által Görögország minden vidékéről meghívott értelmiségiek és szakemberek vezette kéthetes szeminárium utolsó délelőttjének utolsó előadásán Papaderosz felemelkedett a terem végében álló székéről, előrement, ott megállt az egyik nyitott ablakon beözönlő ragyogó görög napfényben, és kinézett. Mi pedig követtük a tekintetét az öblön át egészen a német temetőt jelző vaskeresztig. Azután megfordult. És előadta a rituális gesztust: - Van valakinek kérdése? Csend ülte meg a termet. Ez a két hét egy egész életre elegendő kérdést vetett fel, de pillanatnyilag csak a csönd létezett.
- Nincs kérdés? - Papaderosz tekintete végigpásztázott a termen. Nos jó. Föltettem a kérdést.
- Dr.Papaderosz, mi az élet értelme?

A szokásos nevetés jött válaszul, mindenki indulásra készen mocorgott. Papaderosz kezével csendet intett, és hosszasan rám nézett, szemével azt firtatva, komolyan kérdeztem-e. A szememből pedig azt olvasta ki, hogy igen.

- Rögtön válaszolok a kérdésére. Nadrágzsebéből elővette tárcáját, egy darabig egy bőr pénztárcában kotorászott, aztán kihalászott egy apró, kerek tükröt, nagyjából akkorát, mint egy negyeddolláros. És a következőket mondta:
 - Kisgyermekkoromban, a háború alatt nagyon szegények voltunk, egy eldugott faluban éltünk. Egy nap az úton találtam egy darabokra tört tükröt. Egy német motorbiciklit lőttek ki azon a helyen. - Megpróbáltam összeszedni a tükör összes darabját, hogy összerakjam, de lehetetlen volt, így csak a legnagyobb darabot tartottam meg. Ezt itt ni. Aztán egy kövön kör alakúra csiszoltam. Játszani kezdtem vele, mint valami játékszerrel, és elbűvölt az, hogy olyan sötét helyekre tükrözhetem vele a fényt, ahova a nap sohasem sütött be - mély lyukakba, repedésekbe és sötét beugrókba. Sportot űztem abból, hogy fényt bocsássak a legeldugottabb helyekre is.
- Megtartottam a tükröcskét, és ifjúkorom üres pillanataiban elővettem. És újra elfogadtam a játék nyújtotta kihívást. Amikor férfivá értem, rájöttem, hogy ez nem egyszerűen gyermekjáték, hanem annak a metaforája, hogy mit is kezdhetek az életemmel. Rájöttem, hogy nem én magam vagyok a fény, még csak nem is a fényforrás. De a fény - az igazság, a megértés, a tudás - létezik, és sok sötét helyen csak akkor fog fényleni, ha én odatükrözöm. Csak egy szilánkja vagyok annak a tükörnek, amelynek teljes alakját és formáját nem ismerem. Ennek ellenére azzal, ami a rendelkezésemre áll, fényt tükrözhetek a világ sötét zugaiba - az emberek szívében lévő fekete foltokra -, és némely emberekben bizonyos dolgokat megváltoztathatok. Ez az, amire én törekszem. Ez az én életem értelme.

Aztán fogta a tükröcskéjét, óvatosan tartva befogta az ablakon beáramló nappali fény sugarait, és az arcomra meg a padon összekulcsolt kezemre irányította. Sokat elfelejtettem már abból, amit azon a nyáron a görög kultúráról tanultam. De emlékezetem tárcájában még ma is ott hordok egy kicsiny kerek tükröt.

**********

Mire való a csönd?
Erhart Kaestner

A magányosan élő szerzetes remetéhez egyszer emberek jöttek.

 Megkérdezték tőle:
- Mire való, hogy életed nagy részét itt töltöd el csöndben és magányban?
A remete éppen azzal foglalatoskodott, hogy vizet mert egy ciszternából, az esővíz összegyűjtésére szolgáló mély kútból. Fölfigyelt a kérdésre, s munka közben odaszólt a látogatóknak:
- Nézzetek bele a ciszternába! Mit láttok?
Az emberek kíváncsian körülvették a szerzetest, és próbáltak beletekinteni a mély kútba:
Nem látunk semmit - mondták kisvártatva.
A remete abbahagyta a vízmerítést, pár pillanatnyi csöndet tartott. A látogatók feszülten figyeltek rá, mozdulni sem mertek:
- Most nézzetek bele a kútba egyenként, csöndesen. Mit láttok?
A látogatók érdeklődéssel hajoltak egyenként a kút fölé, s felkiáltottak:
- Saját arcunkat látjuk a kútban!
- Bizony, amíg zavartam a vizet - mondta a remete -, nem láttatok semmit. De a csöndben és a nyugalomban megismeritek önmagatokat.
A látogatók megértették a remete tanítását.

**********

Pillangó

Egy könyörületes személy, látva hogyan küszködik egy pillangó, hogy kiszabadítsa magát a bábból, segíteni akart neki, nagyon gyengéden kitágította a szálakat kialakítva egy kijáratot. A pillangó kiszabadult, kibújt a bábból, bizonytalanul bukdácsolt, de nem tudott repülni.

Valamit ez a könyörületes személy nem tudott, és ez az, hogy csak a megszületés, kibújás küszködésén keresztül tudnak annyira megerősödni a szárnyak, hogy repülni lehessen velük. Megrövidített életét a földön töltötte, sose ismerte meg a szabadságot, sosem élt igazán.

Ez olyan tapasztalat, ami lassan ért meg bennem, a fájdalom tüzében és a türelem vízében kovácsolódva. Azt tapasztalom, hogy muszáj felszabadítanom azt, akit szeretek, mivel ha rákulcsolódok, rácsimpaszkodom, vagy megpróbálom irányítani, azt vesztem el, amit megtartani próbálok.

Ha én megpróbálok megváltoztatni valakit, akit szeretek, mivel úgy érzem, én tudom milyennek kéne lennie, akkor egy nagyon értékes jogától fosztom meg, a jogtól, hogy felelősséget vállaljon saját életéért, választásaiért, létformájáért. Valahányszor ráerőltetem a kívánságomat vagy az akaratomat, vagy megpróbálok hatalmat gyakorolni felette, megfosztom a fejlődés, érés teljes lehetőségétől, az én birtoklási vágyammal korlátozom és keresztezem, teljesen mindegy, mennyire jó szándékkal.

Korlátozni, és ártani tudok a legkedvesebb óvó cselekvésemmel, és védésem, túlzott figyelmem szavaknál ékesszólóbban tudja mondani a másik személynek: "Te képtelen vagy magadra vigyázni, nekem kell veled törődnöm, rád vigyáznom, mert te az enyém vagy. Én vagyok érted a felelős."

Ahogy tanulom és gyakorlom, egyre inkább azt tudom mondani annak, akit szeretek: Szeretlek téged, értékellek téged, tisztellek és bízom benned, hogy birtokában vagy, illetve ki tudsz fejleszteni magadban olyan erőt, képességet, hogy mindazzá váljál, ami lehetséges számodra, ha én nem állok az utadban.

Annyira szeretlek, hogy teljesen felszabadítalak, hogy egymás mellett sétáljunk örömben, bánatban. Együtt fogok veled érezni, ha sírsz, de nem foglak kérni, hogy ne sírj.

Törődni fogok a szükségleteiddel, támogatni foglak, de nem tartalak vissza, amikor egyedül tudsz menni. Mindig készen fogok állni, hogy veled legyek a bánatodban, magányodban, de nem fogom elvenni tőled.

Igyekezni fogok, hogy figyeljek a szavaidra, azok jelentésére, de nem ígérem, hogy mindig egyet fogok érteni veled. Néha dühös leszek és akkor ezt olyan nyíltan fogom neked megmondani, hogy ne kelljen a különbözőségeink miatt elutasítást vagy elidegenedést éreznem.

Nem tudok mindig veled lenni, nem hallom meg mindig, amit mondasz, mert van, amikor magamra kell figyeljek, magammal kell törődjek, és ilyenkor is olyan őszinte leszek veled, amilyen csak tudok.

Tanulom, hogy ki tudjam ezt fejezni azoknak, akiket szeretek, akikkel törődök, akár szavakkal, akár azzal, ahogy létezem másokkal és magammal. Én ezt úgy hívom, hogy nyitott kézzel szeretni."

**********

Öt zsák mák

 Egyszer volt egy ember, akinek volt öt zsák mákja. Nem tudta mit kezdjen vele, ezért hát felpakolta az öt zsákot a szekerére, és elment a piacra. Az ember ment-ment és egyszer csak a szekér beleakadt egy kőbe.. Az ember nem tudta mit csináljon, nem volt mit tennie mást, gyalog ment a piacra. Egyszer csak találkozik egy öregemberrel. Az ember megkérdezi:
   - Mi a baj?
   - Van egy kis tésztám, tudnék belőle csinálni jó ebédet, de magában nem jó-válaszolta az öregember.
Az ember azt mondta:
   - Odaadom egy zsák mákomat!  
Az öreg megköszönte, és az ember ment tovább.
Egyszer csak látott egy asszonyt, aki bejglit sütött.
   - Jaj, ne!- kiáltotta az asszony.
   - Mi a baj?- kérdezte az ember.
   - Nincs itthon mákom, pedig kellene a bejglibe! Az ember azt mondta:
   - Oda adom az egyik zsák mákomat!
   - Nagyon köszönöm!- mondta az asszony.
Az ember ment tovább, és beért egy pékhez. A pék azt mondta:
   - Sajnálom - mondta - a mákos rétes elfogyott. Az ember azt mondta:
   - Oda adom az egyik zsák mákomat! A pék megköszönte, és az ember ment a piacra és eladta a két zsák mákot. Az ember a haza úton még meglátogatta a péket, az asszonyt, és az öregembert. És annyi pénzt keresett a mákon, hogy tudott magának nagyobb földet venni, és lett nagyon sok gyereke.

Ezt a  kiváló mesét egy harmadikos iskolás leány írta.

**********

Piros üveggolyók

A nagy depresszió évei alatt egy dél idahoi falucskában laktam.Reggelenként megálltam Miller úr zöldséges standja előtt, hogy az éppen szezonban levő zöldségből, gyümölcsből vásároljak. Az étel és a pénz igen kevés volt abban az időben, ezért sokszor cseretárgyakat ajánlottak fel a vásárlók az áruért. Egyik nap Miller úr egy zsák krumplit pakolt nekem, amikor észrevettem egy nagyon sovány kisfiút, aki szakadt, de tiszta ruhában epekedve nézte a zöldbabot. Kifizettem a krumplimat, de közben engem is megragadott a gyönyörű zöld babos kosár látványa. Miközben azon gondolkodtam, hogy vegyek-e belőle, végighallgattam Miller úr és a rongyos ruházatú kisfiú beszélgetését.
- Hello Barry, hogy vagy?
- Hello Miller úr. Jól, köszönöm jól. Csak csodálom a babot... nagyon jól néz ki.
- Nagyon finom is. Hogy van az anyukád?
- Erősödik, napról-napra erősödik.
- Az jó. Segíthetek valamiben?
- Nem uram. Csak csodálom a babot.
- Szeretnél belőle hazavinni?
- Nem uram. Nincs mivel fizetnem.
- Nos, mid van, amire elcserélhetném a babot?
- Csak egy üveggolyóm van.
- Tényleg? Hadd nézzem csak.
- Tessék, itt van. Nagyon szép.
- Igen, azt látom. Hmmm, csak egy baj van, ez kék és én a pirosat szeretem. Van esetleg egy piros üveggolyód otthon?
- Nem egészen... de majdnem.
- Mondok én neked valamit. Vidd haza ezt a zsák babot és mikor legközelebb erre jársz, hozd magaddal a piros üveggolyódat, hogy megnézhessem.
- Rendben van. Köszönöm Miller úr.

Miller asszony, aki a közelben állt odajött hozzám, hogy segítsen Egy mosollyal így szólt:
- Van meg két ilyen fiúcska ebben a faluban, mindhárman nagyon szegényes körülmények között élnek. Jim szeret velük üzletelni babért, almaért, paradicsomért vagy ami éppen van. Amikor visszajönnek a piros üveggolyóikkal, és mindig visszajönnek, Jim úgy dönt, hogy mégsem tetszik neki a piros, és hazaküldi őket egy zsák valamilyen zöldséggel, és azzal, hogy hozzanak valamilyen más színű üveggolyót, narancssárgát például.

Mosolyogva jöttem el az árusbódétól, teljesen meghatódva Miller úr tettén. Nem sokkal később Colorado államba költöztem, de soha nem feledtem ennek a férfinak a "csere" üzletét. Aztán eltelt jó néhány év...

Nemrégiben látogatóban jártam Idaho államban, és felkerestem néhány barátomat abban a régi kis falucskában. Mikor megérkeztem hallottam, hogy Miller úr meghalt és pont akkor van a temetése. Mivel a barátaim el szerettek volna menni a temetésre, hát én is velük mentem. Mikor megérkeztünk a ravatalozóba, beálltunk a sorba, hogy a halott hozzátartozóival együtt részvétünket kifejezhessük Miller asszonynak.

Előttünk a sorban állt három fiatalember. Egyikőjük katonai egyenruhában volt, a másik kettő pedig fekete öltönyben, igen elegánsan volt felöltözve... Mikor rájuk került a sor Miller asszonyhoz léptek, aki mosolyogva nézet rájuk férje koporsója mellől. Mind három fiatalember megölelte, és megpuszilta az asszonyt, beszéltek vele pár szót, majd a koporsóhoz léptek. Az asszony lágy, könnyes kék szemei követték lépteiket, amint ők egyenként megálltak egy pillanatra a koporsónál, megfogták a halott kezet, majd tovább indultak. Mindhármanszemeiket törölgetve hagyták el a ravatalozót.

Mikor ránk került a sor, elmondtam Miller asszonynak, hogy ki is vagyok, és megemlítettem neki azt a régi történetet, amit mesélt nekem három kisfiúról és az üveggolyóikról. Csillogó szemekkel megfogta kezemet, és odavezetett a koporsóhoz.
- Az a három fiatalember, akik épp ön előtt voltak, az a három kisfiú, akikről akkor meséltem. Épp most mondták el, hogy mennyire értékelték, ahogy Jim bánt velük. És most végre, hogy Jim már nem tudja meggondolni magát a színt vagy a méretet illetően... eljöttek, hogy kifizessek tartozásukat...Soha nem voltunk gazdagok ezen a földön, de biztos vagyok benne, hogy Jim ebben a pillanatban a leggazdagabb embernek tartaná magát.

Ekkor szerető gyengédséggel felemelte az élettelen ujjakat. A férje keze alatt három fényes piros üveggolyó pihent. A történet arról szól, hogy a szavainkra nem fognak emlékezni az emberek, de kedves cselekedeteinkre annál inkább.

**********

Swabeedoi jóemberek

Swabeedoban régóta egyszerű emberek éltek. Swabeedo minden lakosa megelégedett, boldog volt, és vidám mosollyal az ajkán járt-kelt. Amikor találkoztak, kölcsönösen apró pihés labdacsokat adtak át egymásnak. Amiből sosem fogytak ki, hiszen mindenki adott is, kapott is. Így fejezték ki egymás iránti szeretetüket, és azt, hogy mindenki mindenkit kedvel. Ez így ment minden áldott nap, reggeltől estig, vidám hangulatban.

Nem messze a falutól, egy elhagyott barlang mélyén, magányosan élte életét egy remete. Ha egy falusi őt is meg akarta ajándékozni, hűvösen elhárította, mivel nevetségesnek tartotta volna, hogy ilyen haszontalan ajándékot fogadjon el. Egy napon a remete a faluban találkozott egy swabeedoi emberrel, aki ráköszönt, és megszólította:

"Szép napunk van, ugye?" - és egy különlegesen tetszetős puha labdacsot nyújtott feléje. A remete belenézett a swabeedoi ember hátizsákjába, és gyorsan megszámolta a labdacsokat. Aztán a vidám emberke vállára tette a kezét, és halkan a fülébe súgta: "Hallgass ide! Már csak kettőszázhét labdacsod maradt. Ha továbbra is ilyen nagyvonalúan ajándékozol belőlük, rövidesen nem marad belőlük egy sem."

Ez természetesen nem így volt, mivel a remete nem vette számításba, hogy a swabeedoiak nem csak adnak, hanem egyúttal kapnak is, így aztán labdacsaik sosem fogynak el. A remete alig távolodott el a meglepett swabeedoi jóembertől, akinek egy régi barátja máris ott termett és rögtön egy labdacsot nyomott a kezébe. Az emberke elfogadta barátjától az ajándékot, de saját maga nem bizonyult adakozónak, nem adott viszontajándékot, ellenben félrevonta barátját és így szólt:

"Kedves barátom, adok egy jótanácsot. Vigyázz jobban a labdacsaidra ne légy ennyire adakozó, hiszen könnyen elfogyhatnak!"

Egyre több swabeedoi tanácsolta az ismerősének ugyanezt. Nemsokára már csak az igazán jó barátok ajándékozták meg egymást. Mindenki úgy vigyázott a maga labdacsaira, mint valami nagy értékű kincsre. Odahaza lakása legbiztonságosabb zugába rejtették őket, és csak a meggondolatlanok és könnyelműek sétáltak továbbra is velük a nyílt utcán, kockáztatva, hogy megtámadják és kirabolják. A swabeedoi jóemberek mindjobban megváltoztak. Az ajkukról eltűnt a boldogító mosoly, és egymással találkozva már alig-alig üdvözölték egymást. Szívükbe szomorúság és bizalmatlanság költözött, a barátságok megritkultak.

Hosszú idő telt el így, és csak nagysokára kezdtek el ismét kis labdacsokat ajándékozni egymásnak. Ismételten azt tapasztalták, hogy labdacsaik sosem fogynak el, és ezzel mind maguknak, mind megajándékozott társuknak örömet szereznek. A szívükbe visszatért a melegség, ajkukra a mosoly, szomorúságukat és bizalmatlanságukat azonban soha többet nem tudták teljesen felejteni.

**********

Tiszta szívvel

Egy napon, egy fiatal megállt egy nagy város központjában és mondogatni kezdte a járókelőknek, hogy neki van a legszebb szíve a világon.

Nemsokára nagy tömeg gyülekezett körülötte és mindenki az ő csodálatos szívét bámulta. Semmi hibája nem volt az ő szívének. Egy karcolás, egy seb, egy repedés, semmi. Mindenki úgy találta, tényleg ez a legcsodálatosabb szív, amit valaha is látott... Az ífjú nagyon büszke volt a tökéletes szívére és továbbra is dicsérgette önmagát.

Egyszercsak a sokadalom közül egy öreg közeledett. Csendes hangú, mintha csak önmagához beszélne:
- És mégis, az Ő szívének a tökéletessége nem hasonlítható az én szívem szépségéhez...

Az összegyült tömeg kezdte az öreget figyelni, és az ő szívét. Az ífjú is kíváncsi lett, ki merészeli ezt tenni, össze akarta hasonlítani a két szívet. Egy erős szívet látott, melynek dobbanásai messzire hallatszodtak. De tele volt sebekkel, helyenként a hiányzó darabokat másokkal helyettesítették, amelyek nem illettek oda tökéletesen, helyenként meg nem is pótólták, csak a fájó seb látszott.

- Hogy mondhatja, hogy neki van a legszebb a szíve? -suttogták az elképedt emberek.

A fiatal, miután figyelmesen szemügyre vette az öreg szívét, a szemébe nézett és nevetve megszólalt:
- Azt hiszem, viccelsz, öreg. Nézd az én szívemet- ez tökéletes! A te szíved tele van hegekkel, sebekkel- csak könny és fájdalom.

- Igen- szólt az öreg. - A te szíved tökéletes, de soha nem cserélném el az én szívemet a te szíveddel. Látod...minden seb a szívemen egy embert jelent, valakit, akit megajándékoztam a szeretetemmel - kiszakítok egy darabot és a mellettem élő embernek adom, aki néha viszonzásul ad egy darabkát az ő szívéből. Mivel ezeket a darabokat nem lehet miliméterrel mérni, ilyen szabálytalan lesz, de ezeket nagyon becsülöm, mert arra a szeretetre emlékeztet amit megosztottunk egymással.
Néha csak én ajándékoztam darabokat a szívemből, semmit nem kaptam cserébe, még egy darabkát sem a szívükből. Ezek a nyilt sebek, az üregek...hogy szeresd a körülötted élőket, mindig egy bizonyos kockázatot feltételez. Bár vérző sebeket látsz, amelyek még fájnak, mégis...azokra az emberekre emlékeztetnek, akiket így is szeretek, és talán egyszer visszatérnek, hogy az üres helyeket megtöltsék a szívük szeretetével. Érted most, kedves fiam, mi az én szívemnek az igazi szépsége?- fejezte be az öreg csendes hangon, meleg mosollyal.

A fiatal, könnyezö arccal, bátortalanul odalépett az öreghez, kiszakított egy darabot az ő tökéletes szívéböl és reszkető kezekkel az öreg felé nyújtotta. Az öreg elfogadta és a szívébe rejtette, majd ő is kiszakított egy darabot az ő csupa gyötrelem szívéből és a fiatalnak adta. Igaz, hogy nem illett oda tökéletesen, de így is szép volt.

A fiatal bámulta a szívét, amelyre már nem lehetett azt mondani, hogy tökéletes, de szebb volt mint valaha. Mert a valaha tökéletes szíve most az öreg szívének a szeretetétől dobogott. Egymásra mosolyogtak, és együtt indultak útjukra.

Mennyire szomorú ép szívvel bandukolni az élet útjain. "Tökéletes" szívvel, amelyből hiányzik a szépség, a szeretet...

**********

Történet a szeretetről

Élt valahol egy ékszerkereskedő, aki szebbnél szebb gyűrűket készített. Az ékszerek különlegessége abban rejlett, hogy aki viselni kezdte a gyűrűt, a gyűrű feltöltődött a tulajdonosának rezgéseivel.

Csillogó kövekkel kirakott ékszerek is voltak nála és egyszerű fehéraranyból készültek is. Mindenki kedvére válogathatott belőlük.

Egy szép napon kedves, de határozott férfi lépett be a bolt ajtaján. Gyűrűt keresett kedvesének, aki nagyon szeretett. Kiválasztott egy egyszerű fehérarany gyűrűt. Egyik nap szerelméhez sietett vele és boldogan adta át neki a gyűrűt. Nem is sejtette, hogy szerelme is vásárolt neki egyet. Örömtől csillogó szemekkel csókolva ölelték egymást. Nagyon boldogok voltak mindketten, minden percüket, amit tehettek együtt töltötték. A boldogság, ami bennük volt, ragyogóvá tette a gyűrűket is.

Telt-múlt az idő és a gyűrűk változni kezdtek., ahogy változtak bennük az érzések. A férfi azt kezdte érezni, hogy neki már szűk ez a gyűrű és egyre többször azon vette észre magát, hogy le kell vennie és másikat kell keresnie.

A nő őszinte szeretete a férfi iránt, a gyűrűjét mindig ragyogóvá tette, de érezte, ahogy a férfi változik mellette. Néha szomorú volt, néha fájdalomcseppek mosták arcát, néha szorongóvá vált, hogy elveszíti azt a férfit, akit mindenkinél jobban szeret. Mindegyiküknek mást jelentett a Kincs, amit a Sorstól kapott. Az egyiküknek mindent, a másiknak terhet, nehézséget, mert túl soknak érezte azt a soksok jót, ami benne volt.

Sokunk kezébe tesznek Kincseket, amiket eldobunk, mert félünk gyönyörködni a szépségében, a csillogásában, abban a soksok jóban szeretetben amit ad, ami benne van. Helyette keresünk másikat, amit még el tudunk viselni. Talán fel kell ismernünk az elakadásainkat, félre kell tenni a félelmeket, amik bezárnak bennünket, hogy értékelhessük az életünkbe érkező jókat, lehetőségeket. A szeretet gyűrűje mindig ragyog, nem tudja semmi és senki megszüntetni a ragyogását.

Kaphatsz ilyen gyűrűt te is!

**********

Újévi süti recept

Hozzávalók:
1 kg jó meleg szeretet, 1 kg bátorság,3dl szorgalom, 1dl jóság, 5 tojásnyi kedvesség

Elkészítés menete:
A szeretetet átszitáljuk a türelem szitáján, nehogy pletykamag kerüljön bele!

Az egészet összegyúrjuk 3 tojásnyi kedvességgel, és míg megkél, addig letakarjuk tiszta jókedvvel.

Ha megkelt, megsütjük a kitartás tüzénél. Mielőtt még elkészül, végigsimítjuk kedvességgel, megszórjuk asszonyi kacagással, és teszünk rá pár csepp megfontolást!

Mielőtt kihűlne, annyi részre daraboljuk, hogy mindig több legyen, mint ahányan az ünnepi asztalt körül ülik, hiszen mindig akad, aki még rászorul...

Belső mosollyal az arcunkon tálaljuk...

Kellemes, és hasznos időtöltést kíván:

Szenyán Ildikó
szenyanildiko@neadjafel.hu
06-20-9-344-154
Skype: Energildi
 

 

Webdesign - Szenyán Ildikó 2005-2013 © Minden jog fenntartva!