TÉRKÉP A BOLDOGSÁGHOZ VEZETŐ ÚTHOZ

Sokakban megfogalmazódott már a gondolat, hogy valamit, valahol, valahogy változtatni kellene.
Felgyorsult világunkban erre az egyéni megoldás megtalálása nem is olyan egyszerű.
Sablont nem lehet rá felállítani, hisz ahányan vagyunk, annyi ember vagyunk.
Jelen elmélkedés-sorozatomban az életmód megváltoztatásának kérdését különböző nézőpontokból vizsgálom.

1 - Félig üres? Félig tele?

Ahhoz, hogy az életünk, életmódunk megváltoztatásának gondolata bennünk fölmerüljön, felismerések szükségesek. Annak felismerése, hogy a jelenlegi helyzetben nem érezzük magunkat jól a bőrünkben. Annak felismerése, hogy lehet ezen változtatni. Annak a felismerése, hogy képesek vagyunk erre. Valamint annak a felismerése, hogy ezt meg is akarjuk tenni.

Ezek közül egyik sem külső tényezőtől függ.

Ahhoz, hogy az életmódunk az általunk kívánt irányba változzon, először saját magunkban kell körbenéznünk. Az érzések bennünk keletkeznek. Minden attól függ, hogy éljük meg azokat a történéseket, eseményeket, amik történnek velünk. Minden mitőlünk függ. A klasszikus példa talán jobban rávilágít, mit is szeretnék ezzel mondani. Tegye fel magának mindenki a kérdést: ha látnánk egy poharat, melyben a víz szintje pont a pohár közepéig ér, mit mondanánk rá? Félig üres? Félig tele van? Két véglet. Pedig ugyanazt látjuk. Csak másképp éljük meg a látványt.

Hallottam egyszer valakitől: minden, ami történik velem, csodálatos. Nagyon megfogott, mert az élet feltétlen szeretete áradt ki, csak ebből az egy mondatból. Most már örülök annak is, ha rossz dolgok történnek velem, még ha az adott pillanatban ezt nem is így élem meg. Hogy miért? Két okból. Az egyik, hogy élek és érzek.

A másikat kicsit hosszabban fejtem ki.

A dolgok, amik velünk történnek, lehetnek jók és lehetnek rosszak. A jót könnyű észrevenni, de ki gondolt már abba bele, hogy a rossz dolgok is lehetnek jók? Mi késztetne minket változásra, ha csak csupa jó dolog történne? Egyrészről egy idő után abba is bele lehet unni, másrészről a fejlődést - legyen az akár belső, akár külső - mindig egy helyzetből történő változtatás igénye ihleti. Ilyen igények pedig ritkán merülnek fel akkor, amikor minden szép, minden jó, és mindennel meg vagyunk elégedve. Az életünk pedig folyamatos tanulásból és fejlődésből áll, amiket sikeres időszakok és hullámvölgyek jellemeznek.

Ha sikeresek vagyunk, élvezzük azt! Ha hullámvölgyben vagyunk, örüljünk neki, mert lehetőséget kaptunk arra, hogy fejlődjünk, tanuljunk az általunk elkövetett hibákból és változzunk. Minél hamarabb megtaláljuk belőle a helyes utat, annál hamarabb jön az újabb siker.

A véleményem tehát az, hogy egy rossz dolog lehet jó is, kérdés, milyen időintervallumból tekintünk rá. Emlékezzünk csak: utólag minden megszépül. Nem csak azért, mert az emberi agy könnyen elfelejti a történések negatív aspektusait, hanem azért is, mert lehet hogy ha az az esemény nem következik be, még mindig ott lennénk, abban a helyzetben. Ha az ember rövid távban gondolkodik, akkor választódnak a dolgok ennyire szét a végletekig: a jó dolgok azonnal észrevehetők, és ha rossz dolog történik, általában azt is ebből a nézőpontból vizsgáljuk. Talán emiatt is boldogtalanok olyan sokan. Nem látjuk a rossz dolgokban a jó felé az irányt, hanem azonnal elkezdünk keseregni és agyonsajnálni magunkat.

Rosszabb esetben a külvilágot hibáztatjuk, mindent és mindenki mást. Ez pedig gyűlöletet szül, ami egyenes út egy nagy és hosszú hullámvölgybe. Valójában az ilyen embernek nagy szeretetigénye van, de hogy várhatná el a külvilágtól, hogy szeresse, ha ő maga nem képes erre?

Önmagunk szeretetéhez nagy bátorság kell, amit sokan összekevernek az egoizmussal, ami pedig gyávaságra vall. Bátor dolog önmagunkat megismerni és önmagunkkal szemben őszintének lenni. Önmagunkkal szemben gyáva dolog a saját hibáinkkal történő szembenézés helyett azok szőnyeg alá söprése. Tehát ha úgy értelmezzük, hogy a jelenlegi helyzet, amiből változtatni akarunk, csak egy jelzés, felhívás a változásra, akkor megtettük az első lépést. Ha az energiáinkat nem szórjuk el arra, hogy ezt megnehezítsük magunknak (kesergés, önsajnálat, gyűlölet), hanem önmagunk megerősítésére fókuszáljuk (önismeret, szeretet), már megtettük a második lépést.

Ha igazán megismertük magunkat, tudjuk, hogy nincs lehetetlen, csak kishitűség, akkor visszaszereztük önbizalmunkat. Ha pedig már el is hisszük, hogy képesek vagyunk azt a változást elérni, amit szeretnénk, már el is indultunk az úton. Ha már meg van az elhatározás, ott már nincs sok helye sem a félelemnek, sem a kétségeknek. Onnantól már egy új kaland vár ránk, aminek a kezdetén ünnepelhetjük a régi időszak végét és az új kezdetét. Affelől pedig kétségünk se legyen, hogy ugyanez történik ennek az időszaknak a végén is, csak már egy új minőségi szinten.

2 - Kinek feleljek meg?

Az emberek általában túlságosan kifelé élnek és kifelé gondolkodnak. Vajon hogy élheti valaki a saját életét úgy, ahogy szeretné, ha folyamatosan kívülről érkező elvárások között kell lavíroznia? Az elvárások, főleg ha kívülről érkeznek, folyamatosan változhatnak, ami állandó alkalmazkodási kényszert szül és kiszolgáltatottá tesz. A stabilitás hiánya viszont feszültséget okoz. Mivel senki nem szeret feszültségben élni, mindenki úgy nyomja el magában, ahogy tudja. Sokan az alkoholba, a drogokba menekülnek, és ott találják meg azt az érzést, vagy annak az érzésnek a hiányát, amit keresnek. Mások az értékrendjeiket változtatják meg oly módon, hogy a külső elvárásoknak teljes mértékben megfelelve elnyomják saját személyiségüket, így a belső én szülte értékek hangjai elnémulnak, és nem okoznak bennük konfliktust. Így az eredmény elhidegülés lesz. Ezek azonban mind tüneti "kezelések", és nem megoldások. Azt máshol kellene keresni.

Érdekes azt megfigyelni, hogy a kiegyensúlyozott emberek mind egyéniségek. Az egyéniségek azért egyéniségek, mert az önmaguk által felállított értékrendjeik szerint élnek. Tehát olyan emberek, akik felvállalják saját magukat és nem az az elsődlegesen fontos számukra, hogy mások mit gondolnak róluk. A saját elvárásaiknak felelnek meg, a külsőkhöz csak úgy alkalmazkodnak, amennyire szükséges. Feszültség sem sok éri őket, mert az ilyen ember nem sokat változtatja az önmagával szemben felállított elvárásait és így élvezi a megfelelő stabilitást. Egyéniséggé válni nem nehéz, csak bátorság kell hozzá. Persze ebben is meg van az a veszély, hogy valaki nem a valódi boldogság felé vezető úton indul el, de ezt mindenkinek magának kell megtalálnia.

Ha valaki erre az útra lép, mindjárt fel kell készülnie a közvetlen környezetének ellenállására. Egy ilyen útra lépés azonnal, szinte reflektorfényként világítja meg azt a befolyási viszonyrendszert, ami eddig láthatatlan volt. Ennek lekezelése nem egyszerű. Sok konfliktussal jár, viszont annyi előnye van, hogy fehéren-feketén kiderül, ki az igaz barát és ki az, aki önmaga vágyainak különböző kiéléseit vetíti ki ránk. Egy igaz barát megértő és feltétel nélkül fogad el minket olyannak, amilyenek vagyunk. Ha változunk, akkor nem gördít akadályt, nem félemlít meg, és nem akadályoz. Szeretetnek, féltésnek, aggódásnak álcázva.

Egy igaz barát értünk szurkol, a sikereinkért, és nem a saját pozícióit félti, nem lesz féltékeny ránk például arra, hogy nekünk volt bátorságunk megtenni valamit, amire neki nem. Ugyanez lesz jellemző a családtól kezdve egészen a legtávolabbi köreinkig. Erre kell felkészülni. Veszteségérzet lesz, de mindenki mellett olyan társaság van, amilyet ő maga érdemel. A változásnál sokan távoznak, de újak jönnek helyettük. Kérdés, hogy az ilyen veszteség vajon valódi veszteség-e?

Van egy mondás: bármit akarsz csinálni, mindig lesznek, akik megpróbálnak lebeszélni róla. Érdemes őket meghallgatni, hátha olyat mondanak, ami fontos és nem gondoltunk rá, de a döntés a miénk. Mi akarunk váltani, döntésünk eredménye és esetleges kudarca is a miénk. A miénk! Ha valamit elrontottunk, azt mi rontottuk el, de legalább megpróbáltuk. Ha meg sem próbáljuk, nem is történik velünk semmi, csak sodródunk az árral. Utólag sajnálhatjuk, de az adott pillanat akkor, ott a miénk.

A kérdés tehát az, hogy milyen mértékben engedjük az életünkbe való külső beavatkozást. Ha ezek nem térítenek el az elhatározásunktól, akkor már a jó úton járunk. Innentől már tudható, hogy a belső elvárásnak kívánunk megfelelni, és ez kiváló alap a többi emelet ráépítésére. Ha önmagunknak akarunk megfelelni, többé nem ér minket semmilyen külső elvárásból adódó feszültség. Meg kell ismernünk, és el kell fogadnunk önmagunkat olyannak, amilyenek vagyunk. Amilyenek valójában vagyunk. Egy embert igazán megismerni rövid idő alatt nem lehet. Így van ez önmagunk esetében is. Hagyjunk rá elég időt, és ha már úgy érezzük, ismerjük önmagunkat (szerintem teljesen sosem lehet, de érdemes rá törekedni), a vágyainkat, az igazi személyiségünket, akkor tudni fogjuk, merrefelé tartsunk. Ha tudjuk, hová tartunk, nincs szükségünk arra, hogy önmagunkon kívül bárki másnak megfeleljünk.

3 - Hova rohanunk?

Bocs, nincs erre időm, rohannom kell! Időre oda kell érnem, sietek! Hányszor mondjuk ezeket? Belegondoltunk-e igazán, ilyenkor mit miért adunk fel? Ha állandóan mondjuk, milyen emberi kapcsolatok mehetnek ezekre rá? Az esetek többségében pedig ezek mögött nem is a saját (és szerető környezetünk) érdeke áll. Csak azt hisszük. Hisszük, hogy ha célhoz érünk, elérjük, amiért rohantunk. Arra gondol valaki, vajon ebben a logikában van-e egyáltalán cél?

Mi az élet értelme? Véleményem szerint az egyik értelme az, hogy megtapasztalások formájában folyamatosan tanuljunk, fejlesszük önmagunkat; a másik pedig, hogy élvezzük az életet. Az életet pedig felgyorsulva, állandó rohanás mellett nem nagyon lehet élvezni. Aki így él le egy életet, az úgy gondolja, hogy csak így lehet. Ahhoz, hogy ezt másképp lássuk, két dolgot tehetünk.

1. Rájövünk magunktól arra, hogy nem csak így lehet,
2. Utazásaink során látunk más embereket, más kultúrákat és úgy jövünk rá, hogy amit mi "művelünk", azt esetleg máshol tátott szájjal figyelnék.

Mint ahogy tették külföldi ismerőseim, amikor még sokkal pörgősebb életet éltem. Azt mondták, nekik legalább olyan érdekes ezt átélni, mint nekünk náluk lenni, ahol mindenki lassabban él, ezáltal nyugodtabban és kiegyensúlyozottabban. Nem nagyon idegeskednek, kedvesek egymáshoz. Egy szomszéd országról beszélek, mielőtt bárki azt gondolná, hogy eltávolodtam a realitásoktól. De mehetnék messzebbre is, más kultúrába. Ott is érdekes volt, ahogy lelassultunk, ők nyugodtan tették a dolgukat és élvezték azt, amit csinálnak, mi meg szinte remegtünk az "állóvízben". Akkor ezt úgy éltem meg. Ma már másképp tenném. Ma már csak az "itt és most" számítana.

Ha valaki megszokta a rohanást, a pörgést, akkor is az "ügyek" zakatolnak benne, amikor épp pihenne. Egy ilyen embernek újra kell tanulnia a lazítást. Ráadásul, ha valaki gyorsan él, akkor minden gyorsan történik, ezáltal újabb ügyek keletkeznek, amik újabb ügyeket generálnak. Amiket aztán megint csak meg kell oldani. Arra nem jut pont idő, hogy az ember jól érezze magát. Ez pedig elengedhetetlen feltétele annak, hogy az életet igazán élvezni lehessen. Érdemes végezni egy kalkulációt. Mi a gyakorlati eredménye a nagy rohanásnak?

Ki lehetne próbálni azt, hogy például egy hétig éljük az eddigi életünk, majd egy hétig olyan életet élünk, amiben elvégezzük a feladatainkat, de mindenre hagyunk időt, amit mi szeretnénk csinálni. Ha vannak tennivalóink, azt nyugodtan elvégezzük. Amikor már nincsenek kötelezettségeink, levesszük az óránkat. Kíváncsi lennék, milyen eredménye lenne ennek az összehasonlításnak. A sietség ráadásul kapkodást is eredményezhet, ami feszültséget generál.

Nem sokan tudják, hogy kell hatékonyan megszabadulni a feszültségtől. Ők vajon hogy vezetik le? Kívül? A családon, a környezetükön? Belül? Magukban, hogy valamelyik belső szervre rakódjon? Rövidtávon rendben van. Mi lesz közép- és hosszú távon? Ráadásul az is megfontolandó, vajon ha csak a hatékonyságot nézzük, akkor milyen értékek jelennének meg a vonal alján? Érdemes lenne próbaképp egy időre megfordítani a dolgok fontossági sorrendjét. Japánból származik a következő gondolat, sajnos pontosan már nem tudom felidézni, de megpróbálom: a nagy fontosságú ügyeket könnyedén kell kezelni, a kis fontosságúakat pedig a legnagyobb figyelemmel.

Hova rohanunk? Hogy több pénzünk legyen? Ennek ára az, amiről lemondunk a sok rohanás miatt. Ráadásul lehet hogy nem is igaz, hogy így van több pénzünk, csak épp nem a jó helyen vagyunk, és nem azt csináljuk, amit valójában tennünk kellene. Ez hogy derül ki? Csak ha próbát teszünk. Ha az egészségünk rámegy a sok feszültségre, akkor a rohanásban megszerzett pénzt már tudjuk is, hogy mire költsük. Lehet, hogy sokan mókuskerékben szaladnak, már szinte szédítő sebességgel? Semmi vész, minden mókuskeréknek van egy titka. Akik benne szaladnak, csak előre néznek, és így mindig ugyanazt látják. A titokról akkor hull le a lepel, ha az illető körbenéz. És már mindjárt két lehetséges út tárul fel a kilépésre: jobbra és balra.

Van Budapesten, a Belvárosban, a Deák téren egy park egy kis mesterséges tóval. Valójában az a park egy tér-kompozíció, egy műalkotás. A földön rátalálhatunk egy márványtáblára. Érdemes elolvasni.

4 - Rövidtáv, középtáv, hosszútáv
Bármilyen emberi viszonyt, kapcsolatot és történést, de akár az üzleti gondolkodást is jellemezhetjük rövid távúnak, középtávúnak, és hosszú távúnak. Az ideális állapot az, amikor mindkét - vagy ennél több - fél ugyanúgy gondolkodik, ha ebből a perspektívából nézzük a kérdést.

Hogy jön ez a boldogság megleléséhez szükséges életmódváltáshoz? Nagyon sokan közülünk mindenben csak rövidtávon gondolkodnak. Akkor is, amikor tudják, hogy a másik fél nem így tesz. Rosszabb esetben ennek komoly következményei lehetnek, mert egyrészről könnyen okozhatnak sérülést a másikban, másrészről minden előbb-utóbb - problémahegyek formájában - visszaüt. Aki ezt a gondolkodást megszokja, nehezen tud belőle váltani.

Jómagam szeretek közép- és hosszútávban gondolkodni, de a mindennapjaimban soha nem tervezek meg előre semmit, kivéve az ügyfelekkel történő találkozások időpontját. Érdemes tisztázni a középtáv fogalmát, mert ez homályosnak tűnhet. Ha két ember kapcsolatba kerül egymással - eltekintve a mindkét fél által deklarált rövid távú együttműködéstől - és szimpátia alakul ki közöttük, ideális esetben mindketten hosszútávban gondolkodnak. A középtáv is valójában hosszútávnak értendő, de egy viszony kezdetén ez még csak vélelmezhető. Ezt a kapcsolatok elején kialakuló hosszú távú vélelmet nevezem én középtávnak.

Véleményem szerint a rövid távú gondolkodás lényege, hogy gazdája azonnal vár magának nagy (anyagi, vagy bármilyen más) hasznot. Ez pedig a mai világban ritkán őszinte. Az azonnali nagy haszonért pedig sokan (sok)mindenre képesek. A probléma ezzel az, hogyha valaki csak rövidtávon gondolkodik, akkor figyelme nem terjed ki sem a másikra, sem az az után történő eseményekre, és egy idő után ez komoly következményekkel járhat. Amiről beszélek, arról az élet minden területén találunk példát, kezdve egy párkapcsolattól akár a nagypolitikáig.

Aki hosszútávon gondolkodik és úgy is cselekszik, az a becsület útján jár.
A becsület jellemzője egyfajta nyugalom, mert sem kifelé, sem befelé nem kell állandó küzdelmet folytatni. Időleges küzdelemmel sajnos jár, személyes tapasztalatom, hogy a nyílt, őszinte véleményt kevesen tolerálják, ha az nincs szimbiózisban azzal, amit a másik hallani akar. Ilyenkor a legkülönfélébb reakciókra lehet számítani. Aki nyílt gondolkodású, soha nem sértődik meg az őszinte véleményen, még ha az negatív is. Személy szerint én szeretem, ha szemtől-szembe mondják a véleményeket (kevesen merik, pedig tényleg nem harapok), mert minden ilyesmi visszajelzés, és majd eldöntöm, hogy igaznak érzem-e vagy sem, de mindenféleképp gondolkodom rajta. Ha az ilyen visszajelzéseket szankcionálom, akkor nem érkeznek, illetve csak olyanok, amiknek sok hasznát nem veszem. Maximum a májam hízik tőle, ami rakéta a fenekem alá a tévút felé.

A reakciókból egyébként nagyon jól lehet olvasni is. Könnyebben kiderül a másik jelleme, így könnyebben eldönthetjük, milyen távon érdemes a másikra építeni.

Az "ami a szívemen, az a számon" típust tisztelem még akkor is, ha nem tolerálja a negatív véleményt, mert őszinte és azt nyíltan meri is vállalni. Akkor is, ha harc lesz belőle, mert nyílt "küzdelemre" lehet számítani.

A skálán a következő a "konfrontációkerülő típus", aki teljesen veszélytelen. Az ilyen embereket azért kedvelem, mert egyrészről békések, másrészről mindenkit olyannak fogadnak el, amilyen.

A "bosszúálló" típus a legveszélyesebb. Az ilyen embereknek hatalmas egójuk van, de a nyílt "ütközéshez" nincs elég bátorságuk. Ezek az alattomos manipulátorok és nagyon nehéz őket az elején kiszűrni. A legnagyobb veszélyük pont a gyávaságuk, mert a saját világuk megvédése érdekében bármire képesek, gátlás nélkül. Velük szemben is van megoldás, de az csak a türelmes, stratégiai-taktikai témában otthon lévő, "ütésálló" személyeknek ajánlott.

Tehát ha a hosszútáv reményében új kapcsolatokat létesítünk, érdemes nagyon odafigyelni a részletekre. A manipulációk kivédésére, a manipulátorok időbeni kiszűrésére a legjobb módszer, ha csak a saját megérzésünkre és saját gondolatainkra támaszkodunk. Az a miénk. Az jön belülről.

5 - Érdek vagy érzés?
A feltétel nélküli szeretet és az igaz szerelem kivételével minden érzés valójában érdek. Ha egy ember nem képes feltétel nélkül szeretni, akkor viselkedésének minden elemében nyílt vagy rejtett egyéni érdek rejtőzik. Pozitív vagy negatív érdek. Az érdekek mélyebb lényege pedig az, hogy a helyzettel együtt változhatnak.

Van az életnek olyan szegmense, ahol ez teljesen nyílt és elfogadott. Ilyen például a kereskedelem, vagy az üzleti élet. Ezt a világot teljes mértékben átfogják az érdekviszonyok. Ez nem feltétlenül jelent rosszat, hisz ha az az érdekem, hogy az ügyfelek tőlem vásároljanak, akkor olyan szolgáltatást nyújtok, amivel meg vannak elégedve. Ha meg vannak elégedve, az mindenkinek jó.

Rosszat véleményem szerint ez már akkor jelent, amikor az emberi kapcsolatok, barátságok alapja is az érdek, mert itt a lényeg nem egymás személyisége, hanem a pozíciója. Jó esetben kialakulhat kölcsönös személyi szimpátia, de sajnos ebben a világban nem ez a legfontosabb. Aki túlságosan átveszi és magába süti az itt tapasztalt légkört, sajnos ezt átviszi az élet más területeire is. Ha egyre többen teszik ezt, akkor egy idő után ez a mentalitás képes áthatni akár egy egész társadalmat is.

Nyíltan senki nem fogja elárulni, hogy ezt vagy azt érdekből tesz, tehát ezeket a szándékokat le fogja takarni. Ilyenkor az ember ahhoz az eszköztárhoz nyúl, ami az adott helyzetben "hivatalosan" elfogadott. Tehát szerepet fog játszani. Az egészben az a legextrémebb, hogy ha ez a kérdés az adott személyben sincs letisztázva, akkor mindent meg fog tenni azért, hogy saját magát is meggyőzze arról, hogy amit csinál, azt nem érdekből, hanem érzésből teszi.

Ha pedig egy ember érzéseit is már az érdekei határozzák meg, annak boldogsága is olyan, mint az élete. Meg fogja magát győzni arról, hogy számára ez a boldogság - és ha nem történik valami az életében, ami ebből kizökkenti - akkor sosem tudja meg, mi is az valójában. A lényeg tehát a bennünk meglévő érzések letisztázásán, beazonosításán van.

Ha tudunk önmagunkhoz őszinték lenni, és nem verjük szándékosan át magunkat, akkor le tudunk menni a mélybe és meg tudjuk változtatni magunkat. Minden rossz tulajdonságunk, amitől szívünk szerint meg szeretnénk szabadulni, valójában egy hibás beidegződés, egy rossz program. Onnan tudjuk meg, mi az, hogy feszültséget okoz bennünk. Ha a mélyben, az egész gyökerénél elidőzünk, rájöhetünk, hogy ez valójában fontos-e nekünk, vagy sem és mennyire. Ha rájöttünk, sokat nem kell várni, hogy meggyőződésünkké váljon (amit szívünk szerint fontosnak tartunk), és máris felülírtuk a rossz programunkat.

Nem állítom, hogy ez a változás egyetlen útja. Ez az az út, amire én rátaláltam, és ha ez az írás már egyvalakinek segít, hogy megtalálja a sajátját, az örömmel tölt el.

Ha csak szeretet van, és az nem feltétel nélküli, akkor az esetek nagy részében az emberek egy kapcsolat elején nehezen, később pedig könnyen kiismerhetők lesznek. A kiismerhetőséget pedig pont az érdekeinek a másik általi felfedezése jelenti. A feltétel nélküliség azért fontos, mert az jelenti a másik maradéktalan elfogadását. Jobban belegondolva, ha a szeretetet feltételhez kötjük, az már nem szeretet, hanem üzlet. Rosszabb esetben diktátum.

Sokan például egy kapcsolatban a féltékenységet a szeretettel (szerelemmel) párosítják, pedig ha valaminek igazán semmi köze egymáshoz, akkor ez az. Ha féltékeny vagyok, akkor valójában a másik feletti birtoklási vágyamat takarom le a szeretet (szerelem) álcájával. Ez a kérdés egyébként elég mélyen kapcsolódik az előző részben taglalt rövidtáv/középtáv/hosszútáv kérdéséhez. Hisz ha rövid távon kiélem birtoklási vágyam, akkor könnyen lehet, hogy középtávon a másik ezt megelégeli és otthagy. Ha nem ezt teszi, beletörődötté válik és akkor már sosem lesz az, aki akkor volt, amikor megismertem.

A féltékenység egy másik formája az irigység. Az irigy ember az energiáit nem önmaga építésére, hanem a másik pusztítására fordítja. Ez pedig gyengeség, mert pusztítani sokkal könnyebb, mint építeni. Gondoljunk csak bele. Mi történik akkor, ha egy irigy ember eléri célját? Ő nem fejlődik semmit, a másikkal baj történik. Az egyetlen dolog, ami itt keletkezhet a "sikeres" oldalon: a káröröm. Sokra nem megy vele.

A feltétel nélküli szeretet minden és mindenki felé a legegyenesebb út a boldogság felé. Ha ezzel rendelkezünk, el tudjuk fogadni magunkat és a külvilágot olyannak, amilyen. A külvilág pedig olyan, amilyennek mi látjuk. Ha ilyennek látjuk, ilyen, ha olyannak látjuk, olyan. (Lásd: Félig üres? Félig tele?)

Sokan kérdezhetik, hogy lássanak szépnek egy érdekekkel, gyűlölettel teli világot? Két válaszom van erre:
1. Fedezzék fel saját belső világukat és onnantól a külvilág többé már nem lesz olyan, mint előtte volt,
2. Gondolkozzanak el azon, vajon tudnak-e olyan embert gyűlölni, aki felől szeretetet éreznek?

6 - Hatalom vagy függetlenség?
Jelenlegi társadalmunk hatalom centrikus szempontból sajnos túlságosan elcsúszott egy olyan értékrend felé, ahol az érzésekre, érzelmekre hangsúlyt fektető embereket "hülyének", gyengének nézik. Változás kell, hogy bekövetkezzen, mert ami most van, az nem tekinthető normálisnak. Mivel mindenki egyénileg törekszik a saját harmóniájára, lassan vissza fognak állni a dolgok. A gyorsabb változáshoz azonban az lenne szükséges, hogy minél több ember mutasson példát a többiek felé.

A kulcs véleményem szerint a mögöttes szándékban rejtőzik. Az emberek két fő célért küzdenek: a hatalomért, vagy a függetlenségért. Amikor az emberek a hatalomért küzdenek, valójában a boldogságukért küzdenek. Csak rossz helyen keresik. Nem biztos, hogy az egyéni boldogulás csak a mások feletti befolyás árán érhető el. Aki hatalmat akar, soha nem fog megelégedni azzal, ami van. Ha soha nem elég az, ami van, akkor a mindenkori állapot mindig csak egy út lesz a boldogság felé. Az út végét senki nem fogja elérni, mert annak az útnak nincs vége. Arról az útról csak letérni lehet, vagy időközben megszűnni.

Aki a hatalomért küzd, az egy hierarchia részévé válik. Lesz hatalma bizonyos emberek felett, azonban őfelette is létezni fog egy magasabb hatalom. A hatalomvágyát kiélheti, de állandóan szüksége lesz annak demonstrálására, hogy önmaga előttis enyhítse azt az érzést, hogy ő is - a saját szintjén - a "bizonyos emberek" közé tartozik. A hatalom gyakorlásának módja pedig felfedi valódi személyiségét, annak érettségét akár magára a hatalomra nézve is. Minden hatalom felelősséggel jár, de azt nem mindenki szereti vállalni.

A függetlenség szándéka nem irányul senki és semmi ellen. Nem törekszik arra, hogy más embereket uraljon. Aki így gondolkodik, az csak ki akar lépni a hierarchiából, hogy saját elképzelése szerint élje életét. Aki így gondolkodik, az maga körül is ilyen embereket szeret látni. A függetlenség kivívása azonban sokszor nem könnyű, mert a hierarchia nehezen enged el. Ha egy hierarchiából akarunk kilépni, akkor valamilyen szinten kilépünk valaki hatalmi övezetéből és csak ennek a valakinek a személyiségén (annak érettségén) múlik, hogy ez mennyire lesz könnyű.

Függetlenség is kétféle lehet. Ha valaki egy munkahelyen dolgozik és olyan lehetőségek után néz, ahol elérheti a függetlenségét, vagy kötetlenebbé tud válni, azt még egyszerűen megteheti. Sokkal nehezebb azonban az emberi kapcsolatok terén elérni azt. (Lásd: 2. Kinek feleljek meg?). Egy hibás beidegződés, és annak elterjedése olyan kusza viszonyrendszereket eredményezhet, melyben egy közösség egyedei egymás érzelmi "börtönőreivé" válhatnak. Csak az léphet ki belőle, kinek elszántsága nagy és nem rendítik meg az "ellenható erők".

Azok az emberek, akik a függetlenségért küzdenek, a boldogság felé vezető útra léptek. Nem állítom azt, hogy ez mindenkire igaz, hisz létezik olyan embertípus is, mely ezt nem igényli, de nem ez a többség. Az egyéni boldogság akkor lesz része egy társas- vagy közösség harmóniájának, ha céljai megegyeznek a többiekével. Ha az ember egy olyan közegben él, melynek céljai eltérnek az övétől, akkor először függetlenné kell válnia, hogy elindulhasson a saját útján.

A függetlenség nem azt jelenti, hogy meg kell tagadni azt a közösséget, mint inkább el kell velük fogadtatni a helyzetet. Normális körülmények között ez nem jelenthet komoly akadályt, csak olyan közegben, ahol az értékrendek ettől eltérőek.

A hatalom konzervál egy helyzetet, a függetlenség változtathatja. A fejlődés pedig állandósult közegben sokkal lassabb. Aki tehát fejlődni szeretne, valamin változtatnia kell. Azt, hogy min, azt mindenki maga találja meg a saját számára. Ha lehetőségünk van arra, hogy szabadon haladjunk arrafelé, amerre szeretnénk, akkor függetlenek vagyunk. Ha odaértünk, lehet, hogy a boldogságra találunk. Ha nem találjuk, lehet, hogy csak az iránnyal volt a baj. De szabadon mozgunk.

7 - A pénz értéke
Világunkban a pénz nagyon fontos dolog, hisz ez anyagi létünk és életkörülményeink alapja. Megszerzésének okai, és az e mögött meghúzódó szándékok azonban már számos árnyalatban különböztetnek meg minket. Ezek az okok és szándékok, valamint az adott ember erkölcsi, etikai szintje fogják meghatározni a pénzszerzés módját. Számtalan ok lehet mindenki életében, amiért pénzhez szeretne jutni.

A pénz az anyagi világ értékmérő eszköze. Ezzel nincs is semmi probléma, ha az emberek az "őt" megillető helyen és szinten kezelik. A baj ott kezdődik, amikor már nem ezt teszik.

Véleményem szerint mi pénz centrikus társadalommá váltunk. A nagy többség mindent a pénznek rendel alá és nagyon sok mindent a pénztől tesz függővé. Külső és belső tényezőket is. Ennek több következménye lett. Aki gazdag, arra felnéznek, felértékelik, aki szegény, azt lenézik, súlytalanná teszik.

Ha egy ember értékét egy társadalomban az határozza meg, hogy mennyi pénzt birtokol (anélkül, hogy a pénzszerzés módját is vizsgálnák), annak hosszabb távon súlyos következményei vannak. Az értékrendek eltorzulása megbetegített minket. Nem a valódi értékek a fontosak.

Házasságok, emberi kapcsolatok jönnek létre a pénz miatt, és házasságok, emberi kapcsolatok mennek tönkre a pénz miatt.

Ezzel azt értük el, hogy szinte semmi és senki nem inspirál senkit arra, hogy fejlessze önmagát, vagy segítsen másokon. Miért is tenné? Ha nem az a fontos, hogy szerzi a pénzt, hanem az, hogy mennyit, akkor az lesz a lényeg, hogy milyen gyorsan. Nem fog mindenkinél számítani, milyen áron. Ezzel rövid távon lehet, hogy az ember elér valamit, közép- és hosszú távon viszont már erősen valószínű, hogy megbánja. Kevesen jönnek arra rá, hogy a lényeg máshol van, függetlenül attól, hogy az ember anyagi szempontból alsó-, közép- vagy felső kategóriában érzi magát.

A boldogság sokak számára attól függ, mennyi pénze van. Súlyos tévedés. A kényelme fog csak ettől függeni.

Ha a világban körbenézünk, nagyon sok olyan országot látunk, ahol az emberek nálunk sokkal szegényebbek, mégis boldogabbak. Miként lehetséges ez? Meglátásom szerint a pénz szorosan kapcsolódik az előző részben taglalt "hatalom vagy függetlenség" kérdéséhez. Akár hatalomról, akár függetlenségről beszélünk, ha az embernek sok pénze van, mindkettő elérhetővé válik számára. Tehát akkor hatalom/függetlenség = pénz. A boldogság gyors elérésének a kulcsa. (Lásd: 6. Hatalom vagy függetlenség)

Önmagában a pénztől még senki nem lesz boldog. Sőt! Onnantól nehezedik igazán a helyzet. Vajon az ez után szerzett barátok valóban barátok maradnak-e akkor is, ha időközben tönkremegyünk? A nők akkor is rajongani fognak-e értünk? Ha van pénzünk, ez megadatik. Ha nincs, akkor is megtörténhet, csak akkor a kisugárzást máshonnan kell biztosítani. Onnan, amit nem feltétlenül kell fejleszteni ebben a közegben, ha van "lóvé". Akkor már csak az a lényeg, mi látszik kifelé.

A nőknél is felmerülhet ez a probléma. Vajon ez a pasi miattam nyomul-e annyira, vagy amiatt, hogy gazdag vagyok? Néha, amikor körbenézek, lassan már azt látom sok helyen, hogy az emberek lényegében ki nem mondott üzletet kötnek egymással. Én gazdag vagyok, te szép (vagy jóképű). Én adom a jólétet, a pénzt, te adod magad. Legfőképp azért, hogy mások irigyeljenek, illetve, hogy meg legyen a biztonság és a kényelem. De mi történik, ha jön a szerelem?

Sokaknak mégis másra van szükségük, de bizalmatlanná váltak. Talán emiatt van annyi szingli ember? Lehet, hogy emiatt laknak olyan sokan egyedül? Nem biztos, de hogy ez is szerepet játszik az okokban, az már igen.

A pénz centrikus gondolkodás annyira áthatja közegünket, hogy illusztrálására a közelmúltból tudom a legjobb (ellen)példát hozni. Egy ismerősöm megdöbbenését, akinek nagyon megtetszett egy csinos lány. A srácról annyit érdemes tudni, hogy meglehetősen karrierista beállítottságú, a pénz számára egyfajta státuszszimbólum (mint a legtöbb pasinak). Rá is repült a lányra és sikerült összehozni a randit. Aztán tágra nyílt szemekkel mesélte, hogy a lányt egyáltalán nem érdekli a pénz. Ő nagyon jól érzi magát a saját értékrendjében és a döntéseiben a pénz semmilyen szempontot nem jelent. Elkezdtek járni, de nem tartott sokáig. A lány lépett ki a kapcsolatból, pedig tetszett neki a srác. Csak nem nagyon találták meg a közös hangot.

De nehogy vád érjen a nők részéről! Körülbelül 10 éve történt. Baráti társaságban ülünk egy budai villában. Mindenki jókedvű, kivéve a házigazdát, aki magába roskadva ült egy fotelben és maga elé nézett. Kérdeztem tőle, mi a baj? Erre csak ennyit mondott: "nem tudom, mikor lesz meg a 100 millióm". Annyit tudtam erre neki mondani: "nézd, te vagy itt közülünk a leggazdagabb és nézz körbe, csak te látszol egyedül boldogtalannak...".

Nem baj az, ha az ember gazdag szeretne lenni. Csak azt tisztázza őszintén önmagában, hogy miért. Azért, hogy mások szemében nagyobbá váljon? Azért, hogy menő legyen? Azért, hogy hiányosságait ezzel takarja el? Vagy azért, hogy megvalósíthassa álmait, esetleg ki nem élt vágyait? Vagy miért? Aztán ha a dolgok bejönnének, és gazdag lenne, mit csinálna a sok pénzzel? Eszébe jutna-e, hogy honnan érkezett és másokon is segítene-e?

A pénz nem boldogít. Sokáig nem értettem ezt, sőt egy időben magam is azt vallottam, hogy "persze, főleg ha kevés van belőle". Aztán rájöttem, hogy - bizonyos könyvekhez hasonlóan - vannak olyan mondatok, melyek időnként újraolvasva mindig újabb és újabb értelmet nyernek.

8 - Az önbizalom
A legtöbb embernek nincs önbizalma. Ha nincs önbizalma, boldogsága sincs, sem lehetősége egy olyan életre, amiben jól érzi magát. Az önbizalom az egyik leglényegesebb dolog egy ember számára, mert alapja az önbecsülésnek. De mi történik akkor, ha ezt az önbizalomhiányt esetleg mesterségesen - például a hamis értékrendek sztárolásával - az emberek saját maguk szívják magukba? Ez, ami most van. Azért nincs önbizalmunk, mert rossz a mérce, amitől ezt függővé tesszük.

Az önbizalom hiányának egyik oka a szégyentől való félelem. Az európai kultúrákban a szégyenkeltés a gyermeknevelés egyik fegyelmező eszköze. A gyökerek tehát itt lelhetők meg. Ha valami "rosszat" csinálsz (ergo: eltérsz az átlagtól, eltérsz valamiben a többitől, a saját egyéniséged próbálgatod), akkor szégyenkezned kell ezért. Ennek az a következménye, hogy egyrészről a felnőttkorban látens módon kialakul az egyéniségekkel szemben egyfajta misztifikált (pozitív vagy negatív) közgondolkodás, másrészről ez a sikeres emberekkel szembeni negatív érzések kialakulásának táptalajává válik (pl. irigység, féltékenység, stb.). Nem beszélve a sok ki nem alakult, ki nem fejlesztett tehetségről. Olyan ez, mint láthatatlan elnyomásban élni.

Nézzük, máshol ezt hogy csinálják. A japán kultúrában a szégyenérzetet minden eszközzel igyekeznek elkerülni. Nincs sarokba térdepeltetés, osztály előtti megszégyenítés, stb.. Erre szinte tradícionálisan adafigyelnek! A gyerekekkel szemben roppant türelmesek és nagy szeretettel viszonyulnak feléjük. Az eredmény: nyugodt, önmagukban bízó emberek.

Amerikában bevett dolog, hogy az esszéket, amiket egy osztályban a tanulók, hallgatók írnak, felolvassák a többiek előtt. A saját emlékezetemben ilyesmire csak úgy emlékszem, hogy a "rossz" példát emelték ki a tanárok és az osztály nevetett. Persze az amerikai példa árnyalt, mert a "végeredményben" látszik a dolog másik oldala is, a túl nagy önbizalom. De térjünk vissza hozzánk.

Az okokat még az értékrendek területén kell tovább keresnünk. Van egy társadalmi elvárás, aminek ha nem tudok megfelelni, akkor nem érek semmit. Rossz a sorrend, a megközelítés. Ne a társadalomnak akarjunk megfelelni, hanem saját magunknak! Amíg a külvilágnak akarunk megfelelni, állandóan ki leszünk annak szolgáltatva. (Lásd: 2. Kinek feleljek meg?) Ha pedig saját magunknak akarunk megfelelni és azt elértük, akkor a társadalom automatikusan elfogad minket olyannak, amilyenek vagyunk. Persze, csak ha szilárdan kitartunk saját magunk mellett.

Talán azért olyan kiemelkedően kreatív ez a magyar nép, mert azon kevesek, akik nagyot alkotnak, olyan ellenálló közegből kell, hogy kiemelkedjenek, ami csak nagyon keveseknek sikerül. Amikor pedig elérnek valamit, rögtön beindul az adott szakma kollektív ellenállása, hogy ezt megakadályozza. Ha ezt megértjük, rájöttünk arra, miért érnek el szinte csak külföldön sikereket a magyar találmányok. Mi termeljük ki a szürkeállományt, de mások profitálnak belőle. Nekünk meg marad a hamis sikerélmény, hogy "lám, ez a nulla csávó mégis belebukott", másik esetben: "nézd a szemetet, elvitte kis hazánkból az ötletét, hogy pénzt keressen". A helyzet csak akkor változik, ha mi magunk változunk. Nem nyomjuk el a kiemelkedő teljesítményeket, hanem elismerjük. És nem úgy, hogy az illető hátsó felét fényesítjük, hanem úgy, hogy példaként tudjuk a többiek elé tárni.

Általában az egyéni véleményeinket nem, vagy csak félve mondunk ki olyan közeg előtt, akiket nem nagyon ismerünk. Félünk attól, hogy butának, hülyének néznek. Pedig az egyéni véleményeknek pont az a lényegük, hogy egyéniek. Ez az én véleményem egy adott dologról. Hogy mások erről hogy vélekednek? Az az ő dolguk és az ő véleményük. De mások véleménye nem szabad, hogy befolyásolja a mi véleményünket. Mert az meg az ő véleményük. Lehet, hogy ez csak egy társadalmi reflex, ami a gyermekkorból ered, és célja az egyéni vélemények, "különc" gondolatok szankcionálása. Ha így van? Akkor mi történik? Ez az én életem és a saját gondolataim. Nem tetszik? A ti bajotok...

Egy barátom kedvenc mondása: "Konfuciusz szerint nincs olyan, hogy ciki". És szerintem nagyon is igaza van!

Egy másik, általam nagy tudásúnak tartott barátom szerint: "Hülyének néznek? Örülj neki! Ebből tudod, hogy a jó úton jársz."

9 - Az önbizalom II.
Á, én erre nem vagyok képes! Ezt úgysem tudom megcsinálni. Nem hiszem, hogy sikerül. Szerintem nem fog menni. Ha úgy érzed, erre nem vagy képes, akkor nem is vagy rá képes. Ha eleve úgy állsz hozzá, hogy úgysem tudod megcsinálni, akkor erősen lecsökkented az esélyét annak, hogy mégis. Ha nem hiszed, hogy sikerül, akkor nem is fog. Ha szerinted nem fog menni, akkor már csak a saját belső hiteden múlik, hogy valóban így lesz-e. Hány embernek ilyen a hozzáállása bármihez, ami kicsit eltér attól, amit megszokott?

Mindezek mögött a félelem húzódik meg. Csak láthatatlanul. Az érzés, amit érzünk helyette, a szokatlanság által kiváltott bizonytalanság érzete. Ha az ember bizonytalan, akkor nem tud előremozdulni. Előre csak úgy lehet haladni, ha az ember eltökélt, bízik önmagában és leküzdi az elé kerülő akadályokat. Ehhez két - egymással szorosan összefüggő - tulajdonság szükséges. Az önbizalom és a magabiztosság. Nem beszélve arról a hitről, hogy ha valamit meg lehet csinálni, akkor azt meg is lehet csinálni.

A helyzet fonáksága az, hogy az ember elé kerülő bármilyen akadály leküzdése növeli az önbizalmat. Az önbizalom pedig magabiztossá tesz. Az önbizalomhiány pedig, ha huzamosabb ideig tart, képes depresszió közeli állapotba hozni bárkit. Ez az állapot pedig "kiül a pofára". Ha pedig már kinn van, akkor a siker esélyei jelentősen csökkennek. Ebben a világban, ha valakin látszik, hogy segítségre szorul, az emberek általában elfordulnak tőle. Kezdve az emberi kapcsolatoktól például az állásinterjúkig. Ennek persze megvannak az előnyei is, de ahhoz, hogy valaki ezeket meglássa, gondolkodásmódot kell váltani. Mégpedig úgy, hogy bármennyi rossz dolog történik vele, mindenben keresse meg a jót. Azt, amit hasznosítani tud belőle. És itt nem anyagi haszonra gondolok, hanem annál sokkal értékesebbre - amit később akár anyagi haszonra is tud váltani.

Nézzünk egy elhárítási, önbizalom erősítő technikát, melyet előszeretettel alkalmazunk. A legjobb példa erre a vizsgaszituáció, ahol a "ha az a hülye le tudta tenni a vizsgát, akkor én is le tudom" szokott lenni az általános trend.

Tehát nem saját magunkkal foglalkozunk, hanem máshoz viszonyítunk. Lehetőleg olyanhoz, aki "gyengébb" nálunk, mert azt le tudjuk nézni, ezáltal mi önbizalmat nyerünk. Olyan ez, mint a magyar válogatott. A foci erre kiváló példa.

Ha nálunk gyengébb csapatokkal játszottunk, az ellenfelet erősen lenéző sztárcsapat benyomását keltette válogatottunk. Viszont ha neves ellenfelek ellen léptünk pályára, tele gatyával 10 emberrel védekeztünk és általában jól agyonvertek minket. Nem lenézve, focizva. Szerintem Matthaeus nem csinált mást, mint önbizalmat pumpált beléjük és komoly ellenfeleket hozott nekik. Mi lett az eredménye? Elkezdtek megtelni a lelátók, mert a srácok hajtottak. Nem számított az, ha kikaptunk, abban az esetben, ha látszott, hogy a fiúk minden tőlük telhetőt megtettek a pályán. Az eredmény: a szakma összeszövetkezése a szövetségi kapitány ellen. (Lásd: 8. Az önbizalom).

Tudok egy másik példát a 90-es évek elejéről. A családunk barátját vezetőedzőként leszerződtette egy, az élvonalba épp akkor feljutó görög csapat. Kérdeztem tőle, milyenek a görögök? Azt mondta, tök bénák, viszont az egész meccsen végig hajtanak, ha kell, négykézláb, 10 ujjuk a fűben van. Minden meccsen tele lelátók előtt. Csak érdekelne, ki is nyerte most meg a legutolsó EB-t?

Ha valaki nem találja az utat a helyes irány felé, menjen el karatézni. Találjon egy számára megfelelő dojót, neki szimpatikus edzővel.
Ennek több előnye van.
1. Mozogni fog, és a rendszeres testmozgás jót tesz a léleknek,
2. Egyszer csak önbizalom szállja meg, szinte automatikusan, észrevétlenül,
3. Rájön ott arra, hogy az egyéni fejlődést nem máshoz kell viszonyítania, hanem saját magához,
4. Olyan szellemiséget sajátíthat el, amit az élet más területein is hasznosítani tud,
5. A személyisége fejlődik és újra boldog emberré válhat. A harcművészetek egyébként az a lehetőség, amit bárki, bármikor el tud kezdeni.

Hihetetlenül tehetséges nép ez a magyar. Képzeljük el, mi lenne, ha megszűnne ez a "dzsungelharc", mindenki a saját dolgával foglalkozna, megszűnne az irigység, a féltékenység, a bármi áron, bármilyen hatalmi helyzetbe való törekvés? Az emberek egymást támogatnák, nem abban lelnék örömüket, ha a másikat bukni látják. Ha a teljesítményeket a maguk értékében ismernék el, és méltánytalanul senkit nem sztárolnának. Szerintem a következő közegben élnénk:
Te, én erre képes vagyok! Ezt simán meg tudom csinálni. Tuti, hogy sikerül. Ez menni fog.
Addig, amíg ez nem lesz így, mindenkinek egy lehetősége van: önmaga számára állítson fel mércéket és azokat ugorja mindig át. Fokozatosan haladva és fejlődve. Ekkor jön a sikerélmény, vele együtt az önbizalom.

Irreálisnak tűnő célok is elérhető válnak így. Csak nem azonnal nagyot ugorva, de így az értéke is egészen más lesz, mert megküzdöttünk érte. És vegyük észre, minek örüljünk! Teniszhasonlattal élve: ha jó meccset játszom, bárkitől kikaphatok, nem búsulok el. Ha nem tesz meg az ember minden tőle telhetőt, csak az adhat erre okot. A göröngyök, a salak, a háló, a szél, a nap, a meleg csak mellédumálás. Minden bennem van, csakis tőlem függ, mit hozok ki magamból.

Vagyis: Minden Benned Van, Csakis Tőled Függ, Mit Hozol Ki Magadból!

10 - A félelem
A félelem úgy teszi tönkre az életet, mint a lezuhanástól való rettegés a repülőút élményét.
Véleményem szerint minden, hangsúlyozom, minden probléma mögött egy dolgot biztos megtalálhatunk: a félelmet. A félelem többnyire láthatatlan, mert jellegéből adódóan rejtőzködik. Ki vallaná be egy ilyen világban, akár önmagának, hogy fél? Ezért mindenki mindent megtesz azért, hogy palástolja, még önmaga előtt is. A félelem pedig mosolyogva csücsül a mélyben tovább.

Elég nehéz olyan dologgal szembenézni, amiről nem szívesen veszünk tudomást. Valószínűleg ennek az oka is egyfajta félelem, a mégpedig a gyávaság. A félelem jól bebetonozta magát. Minden cselekedetünkben, a gondolatainkban benne van és végzi dolgát, játssza a szerepét, de nagyon nehéz konkrétan azonosítani. A különbség akkor lenne érezhető, ha teljesen eltűnne. Ehhez nagy életmód- és szemléletváltásra van szükség, mivel az élet sok területéről, például a médiából is folyamatosan áramlanak a félelmet megerősítő információk.

A félelem alapjait gyermekkorunkból hozzuk magunkkal. Nem más ez, mint egy beidegződés, amely aztán keveredik az érzésskálánkkal. Ebből a keveredésből aztán érdekes kereszteződések alakulnak ki. (félelem+hatalomvágy=agresszió; félelem+birtoklási vágy=féltékenység; stb.) Mivel ezt tekintjük mindennapi életünkre jellemzőknek, ezért ezeket is tekintjük normálisnak.

Máshol azonban ez sokkal másképp van, és összehasonlítva más kultúrákkal érdekes megfigyelés tehető. A mi félelmeink gyökere szerintem a halálfélelemben keresendő. A halálfélelem azonban véleményem szerint csak egy világszemlélet következménye. Könnyen lehet, hogy komoly hatása is van ennek a civilizációnkra, mégpedig például a nagy tempójú technikai fejlődésben. (Lehetőleg mindent, amit lehet az életben.)

Ha ez igaz, akkor megtaláltuk ebben a "rosszban" is a "jót", ám a technikai fejlődéssel a társadalom mozgástere is megváltozott. A emberiség történelmében már számtalan uralkodó világszemlélet létezett, ma a tudományé ez a szerep. A tudomány pedig azt mondja, hogy egy életünk van. Ha pedig csak egy életünk van, akkor az ego erősödik, mert mindent ebben az életben szeretne elérni. És félti, amit elért, nem akar tőle megválni.

Az élet célja, hogy tanuljunk, tapasztaljunk, és közben élvezzük azt. Ha az ember fél, már nem tudja az életet úgy élvezni, ahogy lehetne. A félelem nagy úr, de aki legyőzi, szabad emberré válik. A félelem rabságában az ember folyamatosan aggódik, túl komolyan veszi önmagát, bezárkózik, eltávolodik a többiektől, vagy épp egészségtelenül közeli (betonbiztonsági) állapotra törekszik valakihez, vagy valamihez. A félelem valójában egy negatív energiarezgés, mely blokkolja életünket (és persze a környezetünkét, akikre hatással vagyunk), lehetőségeinket. Az életben való érvényesülésben nagyon komoly hátráltató tényező lehet, ha valaki rezgésében a félelem megjelenik. Hogy ezt a rezgést jobban megértsük: a kutyák más tartományban érzékelnek és kommunikálnak, mint az emberek. Minden kutya megérzi, ha félnek tőle, mert érzékeli az adott ember felől a félelem energiarezgését. Ugyanígy az emberek is érzékelik, csak - a kutyáktól eltérően - a nagy többségben ez nem tudatosul, csak a megérzés valamely szintjére kerül.

A félelem tehát blokkolja a megvalósulást. Úgy blokkolja, hogy negatív "programozási" környezetbe helyezi az eseményeket, ezáltal behívja őket az életünkbe. Egyszerűen azzal, hogy folyamatosan rá gondolunk (aggódás). Ami egy csapdába is vezethet, mert ahogy történnek velünk a negatív események, további aggódást, félelmet szülhetnek. Hogy lehetne ezen változtatni?

Mivel a kiút (és egyáltalán az "út") keresése minden ember életében egyedi, ezt senki nem tudja megmondani a kérdezőn kívül. Arra viszont - a teljesség igénye nélkül - kísérletet lehet tenni, hogy néhány lehetséges irány felvázolódjon, amerre indulni lehet.

Nézzük logikai nézőpont felől a kérdést. Ha félek, akkor már nem élek igazán. Korlátozom a lehetőségeim, mert nem a sikereket keresem, hanem a kudarcokat akarom elkerülni. Fő törekvés egy "gubó" biztonsági zóna, miközben a fejlődés lassú, a célok az álmok szintén maradnak. Az élet megélése így minimális szintűvé válik. Nem véletlenül tartották az indiánok a következőt:

Élj úgy, mintha a mai napod lenne életed utolsó napja! Ha ezt megszokod, teljes életet fogsz élni mindennapjaidban, és rájössz: a haláltól való félelem nem más, mint egy illúzió. Innentől megváltozott az életed.

Azok közül, akik ennél spirituálisabban gondolkodnak, sokan tudják, hogy a halál valaminek a végét és egy új kezdetét jelenti. Aki fél tőle, a saját - egyetemes - fejlődését lassítja.

Kellemes, és hasznos időtöltést kíván:

Szenyán Ildikó
szenyanildiko@neadjafel.hu
06-20-9-344-154